Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Kusztos Endrének
Égett az ég falud felett, láttad-e, érezted-e:
szeretett minket a májusi reggel.
Pál volt ott, Attila, Péter s mi ketten
az önkéntes apostolok közül.
Útban épp valami felé, jövet épp valahonnan,
fáradtan s kissé meghatottan.
És magához ölelt nyugtatón, biztatón
egy pillanatra a táj.
Már nem feledjük soha az öreg házakat,
a hegyre futó kertet.
Töltsd borod, Bátyám – íze a szereteté –,
s hadd szívjuk e földből a szédületet is.
Nézd, hogy intenek utánunk a
ragyogó menyasszony-bokrok.
Mért ne remélnénk: e szent szédület
sosem múlik el.
Tudom, indulsz már, hajt a nyugtalanság
titkos hegyeid közé.
Vésed szénnel gyémánt-papírra
mit te véshetsz rá csupán.
Hallgatod áhítattal: verseket döng a domb,
mormol az erdő, nyög a villám-vert fa.
S születésnapodon nagy, ünnepi
hó hull a Hargitán.