Királyi életérzések a Királykőn

Királykő, királyok köve, királyi kő. Ízlelgetem a szavakat: király és kő. A királyról a fenségesség, hatalmasság, mél- tóság, nagyszerűség jut eszembe, a kővel pedig a keménységet, törhetetlenséget, állandóságot társítom. Mert ilyen a Királykő: fenséges és állandó.

Azért vágyunk a Királykőre, mert hátára kapaszkodva beleszippanthatunk az örökkévalóságba. S mivel az örök élethez vezető út is göröngyös, úgy a Királykő gerincére való feljutásért is meg kell küzdeni, mi több szenvedni. S mi erre még ráteszünk egy lapáttal. Nem olyan kőből faragtak bennünket, hogy a könnyebbik utat válasszuk. Ellenkezőleg! Erdély legnehezebb turistaösvényét szemeljük ki, a Deubel-ösvényt. Apró lépésekkel, verejtékezve küzdünk a gravitációval, előbb az erdőben tekergődzünk hosszasan, magunk mögött hagyva a Spirlea menedékkunyhót, feljutva a Királykő vállához. Ott hirtelen elfogynak a suhogó fenyvesek, és maradnak a néma kövek. Alpesi magasságokba érkezünk, és az igazi tánc csak ekkor kezdődik, mert a Királykő nyugati oldala bizony nem a szelíd lankáiról nevezetes, hanem a függőleges falairól, szakadékjairól. A szász Friedrich Deubel ereszkedett le itt először a 19. század végén, róla nevezték el a gyalogutat, de a turisták inkább láncos ösvényként emlegetik, és vannak, akik megemlegetik, felejteni viszont soha senki sem fogja, mert életre szóló élményekkel ajándékoz meg. 

A gerincig való kapaszkodást összesen kilenc helyre erősített lánc, azaz drótsodrony teszi biztonságosabbá. Az akadályokat a vakító mészkőhegy, a szédületes sziklák és a hegység káprázatos virágoskertje édesíti. Zergék és a világon egyedül csak itt élő királykői szegfű világa ez: példátlan és kihagyhatatlan. 

Iszonyatos mélységek tátongnak alattunk, egyetlen elhibázott mozdulatért is az életünkkel fizethetünk, de nem hátrálunk, egyre magasabbra kúszunk, s mire a nap delelőjére hág, már mi is a csúcsról fürkésszük a végtelent. A 2238 méteres Pásztor-csúcson vagyunk, és ezt az érzést nehéz szavakba foglalni. De nem is kell. Csak csendben kell maradni, és megvárni, amíg a szívünk befogadja mindazt, amit a szemünk már lát. Mert bár ott van keletre a Bucsecs-hegység hatalmas tömbje, nyugatra pedig a Fogarasi-havasok vonulata kezdődik, mindezek csak puszta földrajzi nevek maradnának, ha már nem jártunk volna magasztos ormaikon. De már jártunk, ezért mint régi kedves ismerősöknek integetünk feléjük, és emlékeink szárnyán csúcsaik felett lebegünk.

S miközben az erdélyi tetőkön szárnyalunk, nem feledkezünk meg a völgyekről sem. Tekintetünk a Barcával együtt lecsorog a vad szakadékokról, s a völgyekké szelídült szurdokok kapuin túl eltűnik a síkságban, az emberek birodalmában, a Barcaságban, ahol ezrek serénykednek, kacagnak, sírnak, élnek és halnak századok óta: magyarok, románok, szászok, cigányok. Ezért olyan hamisítatlanul erdélyi, ezért annyira egyedi, varázslatos, megismételhetetlen.

Mindezt fentről látni mennyei érzés. Megérezni Isten teremtett világát, és megtapasztalni az árnyékában élő, emberek által teremtett világot. Nos, ezért érdemes a hegyekbe, a természetbe rándulni, itt lehet a leginkább ízelítőt kapni az öröklétből. 

De mi még nem akarunk oda jutni, visszavágyunk az egyszeri és megismételhetetlenül csodálatos földi életbe. Tudjuk, mekkora kockázattal jár a pengeéles gerinceken éjszakázni, ezért szedjük a sátorfánkat, és alsóbb, biztonságosabb régióba ereszkedünk. 

Rendkívül kemény és fárasztó napon vagyunk túl, amely során 1500 métert emelkedtünk, majd 700 métert ereszkedtünk, ezért amint megérkezünk az 1620 méteren fekvő Grind menedékkunyhóhoz, beesünk az ajtaján, leheveredünk a priccsekre, és azonnal álomba merülünk. Miközben mi aléltan fekszünk a kényelmetlen, de biztonságos deszkákon, a nap megszentülve tűnik el a bércek mögött, és kunyhónkat hosszúra nőtt árnyékok szippantják be, átlendítve bennünket egy másik világba, a királykői éjszakába. Mélységes csendtől zavartalan az álmunk, az éj közepén azonban felocsúdunk, és kimerészkedünk a kunyhóból. Ott állunk kettesben a csillagos ég alatt, apa és fia, és ismételten elmerengünk idő és tér relativitásán, emberi létünk megismételhetetlenségén. Feltekintünk a magasba, szemünk aprócska gyémántjában ott ragyog a világegyetem határtalansága. Távol a világ fény- és zajszennyeződéseitől, már csak ezért a látványért és életérzésért is érdemes volt idefáradni. Hullócsillag villan. Mit kívánhatnánk? Nem lehetetlent, mégis hatalmasat, azt, hogy ide máskor is visszatérhessünk, de bármilyen csillogó az éjszaka, a legnagyobb ajándéka mégiscsak az, hogy benne van a napvilág ígérete, mert a sötétséget mindig világosság követi, úgy ahogy a kilátástalanságot reménység. 

Sziporkázó napsütésre virradunk, elgémberedett tagjainkkal kivánszorgunk, s mint aprócska, tarka gyíkok várjuk, hogy testünk felmelegedjen.

A nyár végi csípős hajnal indulásra sarkall, ideje szedelőzködni. 

Új, bámulatos nap kezdődik a Királykőn.