Nagyon össze lenne zavarodva szegény S. Zsolt, a tudat-miniszter, ha tudná, hogy Kis néninek a másodikról egy epeműtét után (mentségére szólva) a hun-tudata erősen hibádzik, mi több, össze van teljességgel aszva, pedig egykor biztosan fejlett lehetett.
Nagyon össze lenne zavarodva szegény S. Zsolt, a tudat-miniszter, ha tudná, hogy Kis néninek a másodikról egy epeműtét után (mentségére szólva) a hun-tudata erősen hibádzik, mi több, össze van teljességgel aszva, pedig egykor biztosan fejlett lehetett. Ha nem neki, hát az előző Kiseknek. Mindenesetre magamból indultam ki, én hun-tudatú vagyok, mindig tudom, hunn az eszem és a tudatom, még akkor is, ha rosszra gondolok. De az én hun-tudatomat egyébként a történelmi tanulmányok alakították, amelyek során azt a tanítást adták át nékünk kényszerítés nélkül amúgy rendes, leellenőrizhető magyar emberek, mi több historikusok, hogy a hun-magyar rokonság, leszármaztatás, eredeztetés a középkori történetírók és humanista gondolkodók találmánya, abból kiindulva, hogy a 8-9. században az Európában megjelenő magyar lovasok harcmodora feltűnően emlékeztetett az ókor végén élt történetírók és népek által rettegett hunok harcmodorára, ezért is ragasztották rá a magukat mindig magyaroknak mondókra a hungarus nevet, ami azt jelenti, hogy olyanok, mint a hunok (voltak). Egy hasonlóság még nem jelent feltétlenül rokonságot. Hiszen ilyen harcmodor sajátja volt jó néhány pusztai, nomád, ázsiai harcos társadalomnak, amelyek pl. az Ural és Altáj vidékéről jöttek.
Említettem felvilágosító ügyekezetemben Kis néninek, hogy azok a régi hun-tudatúak jurtában is laktak. Kijavított: nem fiam, az GYURTA, és nem laktak, hanem Dániel, aki kigyúrta az aranyat nekünk. (Nyelvérzéke, szurkolói öntudata tehát kiváló és ép.)
Kis néninek a másodikról hasztalanul soroltam a jászokat és avarokat, nem rémlett neki a rokonság. Igaz, felcsillant a szeme, amikor az avart említettem, mert azonnal az ismert István keresztnevű színészre gondolt, és mondta is, hogy milyen nagyszerű volt az Eötvös-regény alapján készült Falu jegyzőjében, amit a minap késő este közvetített a Duna, vagy az M1. Nem is tudom, fiam, mostanában olyan egyformák...
Ezek után már nem is próbálkoztam előhozni a kunokat, mert akkor a rossz emlékű diktátor-kalandor-kormányfő és kolozsvári volt postatisztviselő Béla bácsira bólintott volna rá, és elmondta volna, hogy a nagyapja, Kis-Kis bácsi, amikor még csak andris volt az osztrák-magyarban, hát az orosz fogságból visszatérve vörös katona lett, de aztán hazajött Romániába, ahol ezért sokat b...szogatták a szigurancák, ám később, a szocializmus idején annál több kitüntetést kapott és egy egyszoba-konyhás lakást a November 7. negyedben. (Nem hujogtam, pedig kedvem lett volna, hol van már a szocializmus és hol a November 7. negyed?) És úgy hunyt el, folytatta volna, ugyanis máskor is mesélte, mostanában lehalkítva a hangját, hogy Mataisz elvtárs, az illegálisok temetkezési angyala, gondoskodott a vörös temetésről. Később titokban kimentek a temetőbe és egy jól megfizetett pappal is cerebáltak végtisztességet. A papot faluról hozták be stb. Ma már, sóhajt föl megkönnyebbülten, ilyesmit nem kell titokban csinálni.
Szóval, Kis néninek hiába magyaráztam, hogy most zajlik a hun-tudatú népek világfesztiválja Gulyáspusztán, ő csak azt kérdezte, hogy mi van Magyarországon, olyan drága a hús, hogy már csak árvagulyást főznek a népeknek?
Láttam, hogy szegényen már nem segíthetek, hát abba is hagytam a képzését. Inkább vettem neki egy kiló cserkészkolbászt, amit egy névtelenséget fogadó azonnali csomagküldő-szolgálattal a címére átpostáztam. Gondoltam, a cserkész ott segít ahol tud. Sokkal jobban örülhetett, mint a hun-tudatú népek a visszakapott tudatuknak. Sőt! Elvégre a cserkeszek is valami ázsiai társaság.
