Kollektív memóriakopás

Forradalom vagy katonai puccs?

Harmincnégy évvel az 1989. decemberi események után az egyre jobban fogyatkozó forradalmárok még mindig nem kaptak egyértelmű választ az azóta is visszatérő kérdésre, hogy ki lőtt ránk 1989-ben. Sajnos az idő múlásával ez a fogas kérdés és az 1989. decemberi események sok más tisztázatlan (háttér-) epizódja – a történészeket leszámítva – egyre kevesebbeket foglalkoztat. 

Felnőtt egy nemzedék, amelynek tagjai már az új rendszerben születtek, az X vagy az Y generáció, amelynek tagjait – talán néhányuk kivételével – jobban leköti a virtuális világ, mint az egzisztenciájukat meghatározó mikro- és makrokörnyezet, hát még a múlt alaposabb megismerése. És lehet, hogy ez így természetes. Ajándékba kapták eleiktől a szabad világot, a demokráciát, a piacgazdaságot annak minden előnyével, buktatóival. Az egalitarizmus, a kommunizmus kontinensünkön elbukott, hiszen valójában az ember legdrágább kincse az egészsége mellett 

a szabadsága, és a történelem igazolta, hogy a szabadságot csak bizonyos ideig lehet más akaratából korlátozni. Az is igaz, hogy születnek ördögi elmék, akiknek bizonyos körülmények között sikerül kezükbe venni, fenntartani ideig-óráig az egyeduralmat modern társadalmunkban. Mert a diktatúrák sem maguktól alakultak, alakulnak ki. Bizonyos gazdasági, társadalmi kontextus teszi ezt lehetővé, s valahogy a hatalmat gyakorlók és kiszolgálók teszik azzá, főként a „széles néptömegek” manipulálásával, vagy olyan represszív államapparátussal, amely azt kiszolgálja. Ez történt, amikor egy „totalitárius rendszer” alól a „felszabadítók” a nagyhatalmi egyezség alapján ránk hozták a szovjet típusú államrendszert. Ahol mindenki egyforma volt, csak egyesek nem. Akik kiálltak, ellenálltak, akik másként gondolkodtak, lágerekbe, börtönökbe, kényszerlakhelyre kerültek osztályellenségként. Ők voltak azok – diákok, papok, ellenzéki politikusok, értelmiségiek, egykori nemesi családok, föld- és gyártulajdonosok és sokan mások, a névtelen hősök –, akikre 1989 előtt gondolni sem mertek. Emléküket csak a rendszerváltás után lehetett feleleveníteni, többnyire történészeknek, a családnak, a memoárirodalmat gyarapító szerzőknek. Ma már nem sokan emlékeznek az 1945 után a jilavai, nagyenyedi, máramarosszigeti, piteşti-i (politikai) börtönökben, más fogdákban vagy Peripraván, a Duna-deltában sínylődőkre, még kevesebben az 1956 után meghurcolt, többnyire egykori magyar egyetemistákra vagy az 1987-es brassói lázadásra, azokra a belső (az országban maradt) és külső (emigrált) disszidensekre, mint Doina Cornea, Ana Blandiana, Emil Cioran vagy Király Károly, akik szembe mertek fordulni a rendszerrel. Valahogy úgy tűnik, hogy manapság az 1989-es temesvári eseményeket kiváltó Tőkés László szerepét is eltussolja a jelen. Talán megkopott a kollektív memória, vagy a román kommunizmust „leváltó”, az új hatalmat kézbe vevő manipulátoroknak az érdeke az, hogy továbbra is homály fedje a véres decemberi forradalom másról árulkodó részleteit? 

Több mint három évtizeddel a történtek után az időközben titkosított és előkerült dokumentumok, illetve az eseményeket kivizsgáló parlamenti bizottság vaskos iratcsomója leginkább azt igazolja, hogy nem volt forradalom, hanem államcsíny, katonai puccs történt. A spontánul kirobbant népfelkelést háttérből manipulálták azok, akik évekkel a fordulat előtt felkészültek arra, hogy átvegyék a hatalmat. Így azok az őszinte, szabadságvágytól hajtott munkások, egyszerű emberek, akik Temesváron Tőkés László védelmére igyekeztek, majd az ország különböző városaiban az utcára vonultak,  a hatalmat védő fegyverek által megsebesültek, elhunytak, a forgatókönyv szerinti puccs kolaterális áldozatai voltak. 

Ma már tagadhatatlan tény, hogy a katonaság lőtt a lakosságba, és nem léteztek terroristák, hiszen utólag senkit ilyen váddal nem ítéltek el. Több eset kapcsán beigazolódott, hogy az akkori felfokozott hangulatban, jól irányítottan, a hadsereg új hatalmat frissen (Ceauşescu elmenekülése után közvetlenül) átvevő felső vezetése kreálta a híreszteléseket, a diverziót, ami tragikus helyzeteket teremtett, pl. az otopeni-i mészárlás vagy a Hadügyminisztérium elé az épület védelmét megerősíteni hívott harckocsik legénységének a legyilkolása és sok más hasonló helyzet, aminek következtében december 22-én sokan meghaltak, értelmetlenül és ártatlanul. Kevesen tudják, de ezt a fajta megtévesztést nálunk is bevetették. Emlékszem, amikor 1989. december 22-én 13 óra körül, miután Király Károly, Sütő András és mások is a Kultúrpalota kistermének ablakából beszéltek a Városháza előtt összegyűlt – akkor már a szabadságot – ünneplőkhöz, a terembe érkezett egy altiszt (törzsőrmester), és közölte a bent lévőkkel, hogy „Nagyszebenben (ahol a diktátor fia, Nicu Ceauşescu volt a megyei párttitkár) győzött az ellenforradalom, és onnan elindultak a tankok Marosvásárhely irányába”. (Valószínűleg azzal a szándékkal, hogy pánikot keltsen, és így a nép a város védelmét az oldalukra átállt hadseregre bízva legitimálja hatalmukat.) Az (ál)hír hallatán a kisteremben korábban a népképviseletből már megalakult Nemzeti Megmentési Front tagjai átmentek átvenni  az irányítást a kommunista párt elűzött (elmenekült) vezetőségétől az akkori megyei pártbizottság székházába (a mai prefektúra), ahol a nagy gyűlésteremben, tudomásom szerint, Scrieciu Ioan tábornok, Cojocaru Constantin ezredes és Ţîra Vasile őrnagy, az utóbbi a később létrehozott Vatra Românească szervezet alapító tagja, már igazgatták az új rendet. (Király Károly, akit a tömeg körbevitt a főtéren, csak később került az épületbe.) Majd hosszas vitát követően sikerült a civileknek is helyet szorítani a demokrácia hajnalán az új megyei vezetőségbe. 

Az 1989-es eseményeket a katonai ügyészség vizsgálta ki, jóval az események után. A vitatott ügyészségi adatgyűjtés évekig elhúzódott, és leginkább azt a célt szolgálta, hogy bizonyos tényeket elkendőzzenek, mintsem feltárjanak. Sokáig hozzá sem lehetett férni az adatokhoz. Több mint két évtizeddel az események után újságírói minőségemben kértem engedélyt a katonai ügyészségtől, hogy tanulmányozhassam a marosvásárhelyi események dossziéját, és kitérő hivatalos válasszal elutasítottak. Az alig néhány éve – a forradalmárok szervezetének köszönhetően – kezembe került ügyészségi vádiratban az áll, hogy a jelenlegi Győzelem téri sortűz úgy dördült el, hogy „kiakadt a harckocsi puskacsövének támasztója”, s így nem a levegőbe, hanem az emberek felé irányultak a golyók. S bár a ravaszt parancsra meghúzó katona neve ismert, ezért senkit nem ítéltek el. Nem derült ki, kitől jött a felsőbb utasítás.

Mindezekért is reménykeltő az a hír, miszerint nemsokára újratárgyalják a forradalom ügyiratait. Ezt néhány napja az egyik országos televízióadón mondta el Cătălin Ranco Piţu volt országos katonai főügyész, aki évtizedekig vizsgálta újra a forradalom dossziéit. A volt főügyész a műsorban a katonai manipuláció legeklatánsabb példájaként elmondta, hogy annak a helikopternek a pilótája, aki Gelu Voican Voiculescut szállította Târgoviştera, a Ceauşescu házaspár perének és kivégzésének a helyszínére, majd onnan vissza a fővárosba, szem- és fültanúja volt annak, amikor a puccs egyik kulcsfigurája Bukarest felé utazva kijelentette az őt kísérő társának: nem kell attól tartani, hogy kiderül az eljárás jogtalansága, ugyanis 1997-ig senki nem fog foglalkozni azzal, ami 1989-ben történt. Később gondoskodott is erről, hiszen az új – első kinevezett kormányban – miniszterelnök-helyettes lett, aki addig, amíg a Román Hírszerző Szolgálat – az 1990-es marosvásárhelyi márciusi események után – 1990. március 26-án hivatalosan megalakult, felelt az ország civil és katonai hírszerző szolgálataiért. Az újravizsgált dokumentumok tényei egyre inkább azt is körvonalazzák, hogy az – akkor még szovjet – hadsereg hírszerző szolgálatának, a GRU-nak jóval az 1989-es esemény előtt beszivárogtatott ügynökei, illetve a különböző magas pozíciókba helyezett behálózott román tábornokai álltak az 1989-es decemberi események mögött. 

Harmincnégy évvel a rendszerváltás után emlékhely lett a piteşti-i, a máramarosszigeti börtön (de a földdel egyenlővé tették Peripravát), emlékoszlopok, táblák, keresztek állnak azokon a helyeken, ahol 1989. december 22-én ártatlanul haltak meg emberek. Időnként a decemberi eseményhez kötődően  időszakos kiállításokat rendeznek.  Talán nálunk is lehetne az egész országot átfogó olyan állandó múzeum, mint amilyen a magyarországi Terror Háza, ami időrendi sorrendben bemutatná e sötét közelmúlt szellemi, tárgyi örökségét. Akár minden olyan városban, ahol emberáldozatok is voltak, lehetne egy állandó kiállítás.

 Lehet, hogy túl közel van a jelenhez e korszak ahhoz, hogy történelmi relikviává váljon a hagyatéka, vagy továbbra is érdeke az 1989 utáni (háttér)hatalmat átvevőknek, hogy az akkor történtek részletei homályban maradjanak? Emlékeznünk kell, hogy tanuljunk a múlt tévedéseiből, mert szükségünk van intő jelekre. A pandémiát követő – orosz–ukrán háború által is gerjesztett – gazdasági és társadalmi válság (lásd migránsok) okozta bizonytalanság, az EU-szkepticizmus felerősítette kontinensünkön azt a politikai irányzatot, amely szélsőséges megoldásokat kínál a gondok rendezésére akár bizonyos (szabadság-) jogok csorbításával, a közvélemény – most már leginkább online – manipulálásával. Na ugye, hogy ismerős a recept? Az a nemzet, amely nem tisztázza a múltat, nem érdemli a jelent – talán ezért lenne jó végre tisztázni, hogy ki lőtt ránk 1989 decemberében. Ameddig nem süllyedünk újra jól irányított, közös amnéziába.