Bodolai Gyöngyi cikke elgondolkoztató arról, hogy mennyire megváltozott Marosvásárhely orvosi tájképe.
Bodolai Gyöngyi cikke elgondolkoztató arról, hogy mennyire megváltozott Marosvásárhely orvosi tájképe. Egykor ez volt a magyar orvosok, szinte azt írtam: Mekkája, de aztán visszafogtam magam, tekintettel a közel-keleti helyzetre, inkább azt írom, ez volt a magyar orvosok, a magyar orvosi-gyógyszerészeti oktatás és kutatás központja. Ide sereglettek az országból azok a magyar és nem magyar betegek, akik bíztak abban, hogy Marosvásárhelyen a doktorok és doktornők csudákat művelnek. És ez sok esetben be is vált. Feltétel nélkül rábízták magukat arra az orvosra, akiről tudták, vagy csak sejtették, hogy Kolozsvárott, Pesten, Szegeden, Debrecenben, Jénában, Bécsben, Moszkvában, Kijevben, Münchenben, éppenséggel Berlinben tanult, és rájöttek az első három mondatából, hogy magyar a prof, a kisdoktor, az osztályos orvos, a nővér, de még az altiszt, a laboros és a röntgenes is. Természetesnek tartották, hogy így van ez jól Vásárhelyen, és sokan ezt gondolták szerte az országban.
Kolozsvárral másként állt a dolog. Ott 1944–45-ben egyszer csak arra ébredt az egyetem és a közélet, hogy két orvosi egyetem van, a román, amely Szebenből nem minden bosszúszomj nélkül tért vissza – hiszen '40 szeptemberében sietve csomagolt –, és a magyar, mely Szegedről diadalmasan tért vissza (haza) húszévi másutt folytatott gyakorlat után. Kiépülve, megerősödve az újabb négy kolozsvári évvel, olyan professzorokkal, mint Csögör Lajos vagy Miskolczy Dezső. Új tanárokkal, modernebbül, mint ahogyan 1919-ben elment. Amikor el kellett hagynia azt a rendszert, a klinikákat és oktatóhelyeket, melyet magamagának épített ki a 19. század második felétől kezdődően.
Mindkettő tehát jócskán frusztrált volt, de Kolozsvár – Nagyszeben – Kolozsvár az államhatalom segítségével mérhetetlen gőggel és a meg nem egyezés feltett és kivitelezett szándékával elérte, hogy a magyar egyetem távozzon Cluj (utóbb Napokásított) szabad királyi municípiumából és áttegye székhelyét Vásárhelyre. Volt némi habozás Várad irányába, de aztán a székelyföldi változat győzedelmeskedett.
Kolozsvárral kapcsolatban tehát nincs miért csodálkozni azon, hogy egy olasztelki gyereklányt megaláznak. Elvégre Erdély fővárosában alázták meg, ami ma-gasabb rendű. Miként a kolozs-vári orvos, ki annak az orvosi iskolának és hagyománynak a neveltje-örököse, mindig is magasabb rendűnek érezte magát a marosvásárhelyinél. Konkurens intézményként tekintettek rá, s onnan szalajtották Vásárhelyre a hatvanas évektől kezdve azokat a kényelmetlen alakokat, akik a kolozsváriak körét zavarták, ide küldték őket romanizálni. Hiszen a romanizációban sokkal sikeresebbek voltak – ez volt a fő feladatuk –, mint a gyógyításban. Tisztelet a kivételnek. Tisztelet az emberségeseknek, a jóknak, akik megértették és megértik Vásárhely szellemét, aki elfogadták a többszólamúságot.
Mint látjuk, a sokat hangoztatott multikulturalitás nem működik (mindig, zavartalanul) kisemberi vagy orvos–beteg szinten. A fölényeskedéssel vegyített kitaszítás és eltaszítás, a doktorkodás címén űzött intolerancia éppen olyan erős, mint egykor. Hiszen gondolj csak bele barátocskám, Kolozsvárott a két háború között nem véletlenül volt az egyetemi klinikák mellett Stanca-magán-klinika, református kórház és zsidó kórház. Már akkor is a betegek jobban bíztak azokban, akikkel egy nyelvet beszéltek, akivel két, sőt három nyelven, nemzetközi nyögésekből, jelekből is megértették egymást.
Hálás vagyok Bodolai Gyöngyinek, hogy felsorolta, mire számíthatok, ha ledönt lábamról a betegség és kórházba utalnak-utálnak. Miheztartás végett máris készülök román tünettanból, sebészetből, anamnézisből, deontológiá-ból és beteg-jogtanból. Sosem árt ezeket ismerni, hasznosítani, amíg valamelyik gazdag alapítványnak, embernek, világ- és európai segélyszervezetnek, Sorosnak vagy soronkívülinek eszébe nem jut felállítani valahol itt karnyújtásnyira Erdélyben egy magyar és/vagy mindenkihez türelmes kórházat.
A magyar kórház ötlete nem tőlem származik. Amikor a forró márciusi napokban úgy 25 esztendeje kemencemeleg barátaink, a Csontosék és Oprisék azt kérdezgették dühödten a lefogott magyaroktól, „vitapartnereiktől”, mit akartok, külön magyar autóbuszt, magyar járdát, ejsze magyar klinikát, én halkan a távolból és csak nagyon diszkréten bólintottam. Talán. Ha nem lehet másként.
Ha már csődöt mond a kisemberi együttélés is.
