Költöztetés

Öreg székek, titkaiktól megfosztott szekrények gyülekeztek a tömbház bejárata előtt. Magas, barna bőrű férfiak hordták le az ötödik emeletről a talán fél évszázadot is megélt bútorokat, hangjuktól visszhangzott a lépcsőház. Nyugtalan tekintetű középkorú asszony figyelte a cipekedést. Látásból ismertem csak, rendszerint esténként futottunk össze, amikor a kutyáját sétáltatta. Tétováztam, hogy megszólítsam-e, de amikor rám köszönt, megkockáztattam a közeledést.

– Végre sikerült meggyőzni édesanyámat, hogy jobb lesz neki, ha hozzánk költözik – mondta, miközben cigarettára gyújtott. – Évek óta diagnosztizálták nála a csontritkulást, pár hónapja már csak a lakásban tud mozogni. Mostanra ráadásul a látása is rettenetesen meggyengült. Nehéz volt neki egyedül, mégis, minél inkább romlott az állapota, annál erősebben kötődött az otthonához. Pedig csak két utcával odébb költözik. Meg aztán afelől sem lehet kétsége, hogy nálunk mindent megkap, hiszen a férjem is nagyon kedveli. Régebb, amikor sokat jártunk kirándulni, mindig mondta, hogy Zsóka mamát is vigyük magunkkal.

– Hány éves az édesanyja? – kérdeztem.

– Nyolcvannyolc. Szellemileg teljesen friss, amíg jobban látott, rejtvényt fejtett, olvasgatott egész nap. De mostanában csak üldögél virradattól szürkületig a kicsi rádiója mellett, várja, hogy kezdődjenek a hírek, aztán zenét hallgat.

– Gyakran látogatták?

– Amikor csak lehetett. Hétközben ritkábban, de hét végén mindig. Nekem nincs saját gyerekem, egy ötéves kislányra és a hétéves bátyjára vigyázok reggeltől késő délutánig. Az édesanyjuk súlyos beteg, jelenleg is kórházban van, az apa estig dolgozik, nagy szükségük van rám. Román család, én tanítgatom a gyerekeket magyarul beszélni. Amikor megjön az apjuk, büszkén sorolják, mi minden ragad rájuk tőlem a napi játszás közben. Ma viszont szabadnapot kértem, hogy tudjuk lebonyolítani a költöztetést. A párom víz-, gázszerelő, neki is van bőven munkája. Aztán ott van Milo, a kutyánk… Hajnalban és délben a férjem viszi ki, én esténként, amikor hazajövök. Elég sűrű a programunk, de ettől függetlenül minden nap felhívtam anyut. Ha nem vette fel a telefont, tűkön ültem egész nap, aztán, ahogy szabadultam a gyerekektől, rohantam, hogy lássam, mi történt... Mindanynyiunknak jobb lesz, ha egy fedél alatt leszünk. Egy háromszobás lakásunk van, abból az egyik szoba mostantól csak az övé.

– Mi lesz ezzel a sok bútorral?

– Amikor édesanyám végre belátta, hogy szüksége van az állandó jelenlétünkre, megegyeztünk, hogy a bútorok egy részét átviszszük hozzánk. Főleg ahhoz a ruhásszekrényhez ragaszkodott, amit még édesapám készített nem sokkal az esküvőjük után. Apám hat éve ment el közülünk. Egy este lefeküdt, és többé nem ébredt meg. Kedves, halk szavú ember volt világéletében, és még távozásakor is vigyázott arra, hogy senkit ne zavarjon... Visszatérve a költözésre, anyuval együtt a bútorok is jönnek. Ami meg nem fér be hozzánk, azt az unokahúgomék pincéjében raktározzuk el. De nem üresítjük ki teljesen a lakást.

– Akkor, gondolom, nem is adják el.

– Egyelőre eszünkben sincs. Albérletbe viszont kiadnánk. Ilyenkor sok egyetemista keres lakást, talán szerencsénk lesz. Anyu persze ebbe is nehezen törődött bele, félti az idegen jelenléttől a helyet, ahol leélte szinte az egész életét. Pedig tulajdonképpen csak az emlékeink tartoznak igazán hozzánk, nem a tárgyak vagy a falak, amelyek évtizedeken át körülvettek.

– Megvagyunk – állt meg az asszony előtt az egyik költöztető.

– Jó, indulunk mindjárt – nézett beszélgetőtársam a férfira. Aztán újra felém fordult.

– Elnézést, de tényleg mennünk kell. Édesanyám már otthon van nálunk, a férjemmel várnak minket. Úgy gondoltam, jobb, ha anyu nem vesz részt a lakás kiüresítésén. Engem is megviselt egy kicsit ez az egész, elvégre itt nőttem fel. Őt pedig biztos még nehezebben érintette volna.

Lassan gördült ki a költöztetőautó a tömbház előtti szűk ösvényről. Székek, szekrények, zsákokba pakolt évek utaztak benne.