Komán János verse
Ami fáj
Nem félek én már a haláltól,
mert szinte meghaltam néhányszor,
de bevallom, az fáj nagyon,
hogy az életet itt hagyom,
itt hagyom, és nem is az élet
fáj, hanem, hogy itt hagylak téged,
s a kevesellt csókok is fájnak,
s hogy rabja lettem e világnak,
mely nekem bilincs volt és börtön,
melyből ki kellett volna törnöm –
gyáva voltam, vagy nem volt módom –
immár sehol sem vagyok otthon,
mert, Uram, kétezer év alatt
a világmegváltás elmaradt,
a maradék reménnyel élek –
ilyenek lesznek, akik élnek,
lehet az öreg vagy fiatal –
s mert ez az ország egy ravatal,
és halottasház lett a jelen –
ismétlődik a történelem –,
de a szellem nagysága szép volt,
annak kéne egy külön égbolt,
másik csillag, ahol megáldva
a szellem gyémántszobra állna,
s mellette a szerelem lelke
térdepelne és énekelne.
Nem félek én már a haláltól,
mert szinte meghaltam néhányszor,
csodálkozom, hogy megmaradtam,
mondhatnám azt, hogy föltámadtam,
föltámadtam többször is, élek,
s hogy mi lesz később? Attól félek.
