2022. szeptember 30., péntek

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Az 1965-ös év fordulópontot jelentett Feynman életében. Egyszer csak hajnali 3 után megcsörrent a telefon. Felhívták, hogy közöljék vele, két másik tudóssal együtt (Sin-Itiro Tomonaga és Julian Schwinger) megkapta a Nobel-díjat a kvantumelektrodinamika terén elért eredményeiért. A sok gratuláció és a népszerűség gondolata megriasztotta, és a díj visszautasításán gondolkodott. Egy újságíró figyelmeztette, hogy még nagyobb lesz a perpatvar körülötte, ha nem fogadja el a kitüntetést. „Bizonyos lelki gátakkal is küszködtem, mert apám mindig arra nevelt, hogy a rang és a pompa mit sem számít. (Egyenruha-kereskedelemmel foglalkozott, hát pontosan tudta, mennyit számít az egyenruha: semmit! Az ember benne ugyanaz marad.) Egész életemben bizonyos lenézéssel tekintettem a rangra és az előkelőségre, mint afféle üres cifraságra, és ez a hajlam annyira gyökeret vert bennem, hogy alaposan megrettentem, amikor kiderült: a díj átvételekor oda kell járulnom a király színe elé. Gyerekes dolog, tudom – de hiába, engem így neveltek.” Amikor a díjazáson beszédet kellett mondania, olyasmit üzent a hallgatóságnak, hogy ő már igazából mindent elért, amire vágyott, amit remélt, „én már megkaptam a magam díját”.

Nobel-díjas hírnév ide vagy oda, Feynman a dobolás mellett újabb művészettel futott össze. Jirayr Zorthian képzőművésszel találkozott, aki vállalkozott arra, hogy a világhírű tudóst még híresebbé teszi azáltal, hogy megtanítja rajzolni. Feynman volt az, aki a leginkább kételkedett a művész sikerében. Aztán a legnagyobb meglepetésére az történt, hogy megtanult művészien rajzolni. Sőt mi több, annyira fejlődött a rajz terén, hogy alkotásait kiállították, és sokat közülük el is adott.

 Kezdetben nem gondolt arra, hogy eladja a munkáit, de hamarosan megértette, hogy „egy képet nem azért kell eladni, mert pénzt akarunk keresni, hanem hogy biztosak lehessünk benne: képünk valaki olyannak kerül az otthonába, aki valóban vágyik rá, aki nagyon szomorú lenne nélküle. Igazán érdekes felismerés volt ez: el is határoztam, hogy mostantól fogva árulni fogom a képeimet”.

Richard Feynman – Jirayr Zorthian


Egyik kiállításon történt, hogy egy fiatal házaspár női tagját érdekelte az egyik kép. A férj azt mondta, még gondolkodniuk kell, hogy megvegyék-e. „A lánynak aztán eszébe jutott, hogy néhány hónap múlva itt a férje születésnapja; még aznap visszajött egymagában, és megvette a rajzomat. Aztán este, amikor hazaért a munkából, látta, hogy a férje nagyon rosszkedvű. Végül kiszedte belőle, mi a baj: a fiú elhatározta, hogy megveszi neki a képet ajándékba, de amikor visszament a kiállításra, kiderült, hogy a kép már elkelt. Hát így lett az én rajzomból születésnapi meglepetés.”

Egy másik alkalommal egy masszázsszalon-tulajdonossal hozta össze a sors Feynmant, aki képet rendelt tőle. Megegyeztek a témában és az árban, de mire a professzor elkészült a képpel, a megrendelőt lecsukták, a család pedig nem vette meg a műalkotást. Valaki azt ajánlotta, hogy meg kell háromszorozni a kép árát, akkor biztosan megveszik. A tanács hasznosnak bizonyult, mert a kép végül egy meteorológiai állomáson kötött ki.

A fizikai kutatások, a képzőművészet és egyéb elfoglaltságok mellett Feynman továbbra is ragaszkodott az ütőhangszerekhez. Az is megtörtént, hogy egy-egy fizikai előadását dobolással kezdte. Los Alamosban egy szertárban indiánoktól „örökölt” dobot talált. Kitűnően szólt a bongódob. A tudós tekintettel volt a környezetére, és hogy ne zavarja őket, kivonult egy erdőbe dobolni. Ha Paganinihez hasonlítanánk, akkor ő az ördög dobosa. Az éjszaka kellős közepén járkált a fák között, nézte a holdat, és dobolt – közben próbálta átélni az indiánok lelkületét. Másnap, mikor újra összefutott kollégáival, azok különleges hírrel álltak eléje. Este indián dobolást hallottak az erdőből, és mivel sohasem láttak indiánt, két kíváncsi kolléga kilopózott, hogy meglessék az őslakost. „Ahogy közelebb értek, a dobszó is egyre hangosabb lett. Kicsit meg is ijedtek, hátha az indiánok őröket állítottak, hogy senki ne zavarja meg a szertartásukat, ezért inkább lehasaltak a földre, úgy araszoltak tovább az ösvényen, egészen addig, amíg már úgy tűnt, hogy a hangok a közvetlen közelből, a szomszédos dombocskáról jönnek. Fölkúsztak a dombtetőre, de nagy megdöbbenésükre csak egy indiánt találtak ott, aki magában végezte a szertartást: körbe-körbe táncolt, egy bottal ütötte a dobját, és valami dalt kántált közben. Biztosan valami varázslattal van elfoglalva, gondolták, és hogy meg ne zavarják, lassan lekúsztak a dombról. Otthon aztán elmesélték a kalandjukat, mire a két feleség kórusban kiáltotta:

– Hiszen az Feynman volt – ő szokott az erdőben dobolni!

– Ugyan már! Ennyire azért még Feynman se lehet őrült!”

Richard Feynmant lenyűgözte a japánok munkamorálja és tudományos előrehaladása. Mint kutató ember, érdeklődni kezdett, hogyan válhatott valóra a japánok előrehaladása. Végül a japán nagykövet elmondta a titkot, amiről úgy vélekedett a nagy fizikus, hogy mindenkinek ezt az elvet kellene követnie. „A japánok úgy gondolták, egyetlen esélyük lehet a felemelkedésre: ha gyermekeikből náluk képzettebb, tanultabb embert nevelnek. Nagyon fontosnak tartották, hogy gyermekük kikerüljön a paraszti sorból, és elinduljon a művelődés útján. A család mindent megtett: teljes erejükből segítették a gyermeket, hogy jó teljesítményt nyújtson az iskolában, és azután tovább tanulhasson. A tudásvágy, a külvilágban születő eszmék iránti olthatatlan kíváncsiság hamar átitatta és átalakította a japán oktatási rendszert. Talán ez az egyik oka, hogy Japán olyan gyorsan fejlődhetett.”

1986-ban tagja volt a Challenger űrsikló szerencsétlenségét kivizsgáló bizottságnak. Bebizonyította és hangoztatta, hogy a katasztrófát emberi felületesség okozta, mert túl hűvös időben indították el az égi járművet, és a hidegben bizonyos gumitömítések nem biztosították a kellő rugalmasságot.

1988-ban, a rákkal való tízévnyi küzdelem után, 69 évesen halt meg. Halála előtt azzal vigasztalta a körülötte szomorkodókat, hogy ha hozzá hasonló életkort már megért valaki, és sikerült annyi mindent olyan sok embernek átadnia, mint neki, akkor halála után sem fog végképp eltűnni.