Koszorúzás és felolvasószínház

Ez év szeptember 21-én, a magyar dráma napján a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata felolvasó-színházi ősbemutatóval – Varga Gábor Kályhabúcsúztató című drámájával – ünnepelte a magyar drámairodalmat. Az esti premiert megelőzőleg, délután fél hattól Aranka György köztéri szobrának megkoszorúzására került sor – ekkor hangzott el Demény Péter  köszöntőbeszéde is, amit a szerző erre az alkalomra, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház felkérésére írt. 

A továbbiakban Demény Péter üzenete olvasható.

 

Játékbarack

Üzenet a Magyar Dráma Napján

Amikor a Játék a kastélyban-beli idősebb operettszerzők eldöntik, hogy megvédik a fiatalabbat a csalódástól, és egyikük játékot ír, melyben színpadi próbává teszi a valóságot, hogy tehát Annie nagyon is megcsalta Ádámot, akkor a színház szabályai és felszabadító szenvedélye egyaránt érződik. Már nem lehet akármit megtenni; már nem lehet mondjuk vöröskáposztához hasonlítani az ifjú hölgy keblét, csak barackhoz: az igazságot másoljuk, és ellene fordulunk. Ebből is látszik, hogy nem az igazság a fontos, hanem a játék. A játék révén felvillanó igazság. Ádám mindent nagyon szívesen elhisz (szerelmes, mit tehetne?), a színház pedig ismét győzedelmeskedik.

Ez a dráma: az életté vált vagy életből hasadt feszültség. A (mellé)-beszélésből fakadó játékos és szándékolatlan önazonosság. Nem a nemzeti öblögetés, nem a szentenciózus moralizálgatás. 

Hanem amikor a fényezett csizmás magyarság között megerő-

szakolják az új tanítónőt. 

Amikor a székelyhimnuszos, románrendőrgyilkoló magyarok közül elmenekül a leány, mert semmi esélye nincs, hogy az apja valaha is megértse. Amikor az anya folyton felbukkan lánya szerelmeskedései közben, hogy nehogy az istenért felnőhessen egyszer. Amikor az idős házaspár inkább óvja a maga diktatúrában áporodott igazságát, mint hogy higgyen egy idegennek, aki egykor szintén az életük része volt. Amikor egy hideg úrhölgy majdnem életét veszíti a férfira mért kényszer miatt, melyet egyébként ő szabott. Amikor... 

„Megijedt, vak tűztől?”, kérdezi a drámairodalom legnagyobb gondolkodója, persze gúnyosan. Hiszen Hamlet nagyon is tisztában van azzal, hogy a színház egyáltalán nem „vak tűz”. A színház (és mi más a dráma, ha nem színházba vágyó szöveg) mindig egérfogó. Aki úgy jön ki, ahogy bement, az bárhol eltölthetett volna két órát.

Az írónak pedig benne van minden félbemaradt beszélgetése és kibeszéletlen megfigyelése. Ő sem úgy jön ki, ahogy bement, mert akkor csak egy profi szöveggyáros, semmi más.

Senki nem azért költözik egy másik valóságba, hogy ne a maga barackjáról beszélhessen. Ott, a drámában, a színházban azonban éppen az derül ki, hogy nincsen olyan barack, amelyhez ne lenne közünk. Mi más lenne a boldogság, a boldogtalanság, a csalódás, a féltékenység, a kiábrándulás, a szerelem, a szeretet, a képmutatás, a politika, ha nem dráma, abban az értelemben, hogy szereplők, replikák és díszletek között történik? Mi más lenne az élet, ha nem dráma? Dráma a kunyhóban, a menekültsátorban, a nappaliban, a hálószobában, a bevásárlóközpontban, a templomban, az irodában, az óvodában, az országházban, mindenütt? Dráma a kastélyban.