Koszta István második könyve

Történelmi pillanatban – egészen pontosan 1919. március 5. és április 16. között – került sor Mária királynő (Queen Marie, Regina Maria) párizsi és londoni követjárására.

A könyv borítója

Ha az események láncolata egyszer már elindult, még akkor is lehet korrigálni, helyesbíteni, az eredeti forgatókönyvön módosítani/finomítani, ha a dolgok vontatottan haladnak, vagy előre nem látható fordulatot vesznek, netán megfenekleni látszanak, amiként az végeredményben a brătianui elképzelésekkel 1916 késő ősze és 1919 kora tavasza között történt. Ismeretes, hogy az augusztus 28-án indított román benyomulásra adott válaszként az osztrák-magyar csapatok Erich von Falkenhayn vezetésével szeptember végén ellentámadásba mentek át, délkelet felől August von Mackensen tábornok német hadai indultak el Bukarest irányába, és 1916. december 5-én el is foglalták a román fővárost. A fiatal román királyság harapófogóba került, a kormány és az udvar Iaşi-ba menekült, s bár a román hadsereg a Kárpát-könyökben 1917 július/augusztusában három csatában (Mărăşti, Mărăşeşti, Oituz) is vitézül helytállt, mégis Ionel Brătianu 1916. augusztusi rémálmai sejlettek föl a román államiság összeroppanásáról. Tudjuk, nem így történt, a (hadi)szerencse megfordult, a központi hatalmak ármádiái 1918 őszén egymás után tették le a fegyvert, Oroszország az 1917-es októberi forradalom folyományaként már egy év óta megszűnt hadviselő fél lenni. Más szóval a közép- és délkelet-európai fronton hatalmas geostratégiai űr keletkezett, amelyet (a lengyel egység helyreállítása mellett, azzal mondhatni párhuzamosan) csupán egyetlen ésszerű módon lehetett betölteni: a román hadsereg energikus újjászervezésével és masszív nyugat-európai (francia) hadfelszereléssel való ellátásával. Következésképp: Románia egyenrangú (katonai) szövetségesként való (újra)elismerésével! Csakhogy volt (maradt) egy óriási (államjogi, diplomáciai és persze morális) bökkenő: az 1918. május 7-i megalázó bukaresti béke a Marghiloman-kormány általi aláírásával Románia formálisan megszegte az Antanttal 1916. augusztus 17-én ugyancsak Bukarestben kötött „titkos szerződés” egyik legfőbb kitételét, miszerint semmilyen esetben sem köt különbékét! Ennek további következményeként, jóllehet szinte minden geostratégiai adu Brătianu kezében volt, s az elképesztően kifinomult taktikai érzékű román államférfi hajszálpontosan tudta, hogy az idő neki dolgozik, a román diplomáciának nem csupán azt kellett elérnie, hogy régi/új nyugat-európai szövetségesei (főként a látványos politikai győzelme ellenére valójában gazdaságilag, s emberanyagában a szó szoros értelmében kivérzett Franciaország) ráébredjenek „igazi” (valós, nyers) geopolitikai érdekeikre, hanem a következetesen makacs román érdekérvényesítő törekvéseket – s kivált azok semmire tekintettel nem lévő kíméletlen brutalitását – is el kellett fogadtatnia. Lehetőleg még azelőtt, hogy a legnagyobb történelmi rivális – Magyarország – képviselői is szóhoz jutnának a párizsi békekonferencián… Ahogy mondani szokás: „le kellett velük nyeletni a békát”! Emellett, valljuk be, nyugat-európai beidegződésekkel Brătianu manőverei, időhúzó taktikája, föényeskedő, kioktató stílusa, olykor a pökhendiségig elmenő arroganciája meglehetősen sok ellenérzést keltett brit és francia partnereiben (leginkább Clemenceau francia kormányfőben, a békekonferencia elnökében), olyannyira, hogy hovatovább úgy tetszett: a román diplomácia zsákutcába jutott, legalábbis kátyúba került. Magyarán: veszélybe kerül(het)tek a tűzön-vízen át megvalósítandó célkitűzések. Ráadásul legfőbb tárgyalópartnerei szemében napról napra ellenszenvesebb színben feltűnő román kormányfő nem tudott angolul, ami leginkább a franciául nem beszélő Wilson esetében minősülhetett hátránynak…

Ebben a történelmi pillanatban – egészen pontosan 1919. március 5. és április 16. között – került sor Mária királynő (Queen Marie, Regina Maria) párizsi és londoni követjárására.

S hogy mit és hogyan végzett, mit és milyen körülmények között cselekedett, miként korrigálta Brătianu és közvetlen munkatársai, valamint utasításait szolgai módon végrehajtó feltétlen bizalmasai (Nicolae Mişu és Victor Antonescu londoni, illetve párizsi nagykövetek) ott és akkor hibának minősülő csökönyösségét, merevségét és kíméletlenségét, milyen határozott fellépéssel (olykor ellenállhatatlanul nőies praktikákkal) nyerte el a legfőbb döntéshozók (Clemenceau, Lloyd George s főként Thomas Woodrow Wilson) rokonszenvét, s mi (sokkal) több: Románia iránti politikai jóakaratát, vagyis hogyan aknázta ki „a valóságban benne rejlő lehetőségeket” (Bibó), egyszóval mit tett választott hazája érdekében, az – sok egyéb érdekesség, s mindeddig homályban maradt részlet, összefüggés mellett – kiderül ebből a könyvből.

Olvassák figyelemmel! Megéri. Hiszen főszereplője, Mária királynő, első monográfusa, Mabel Potter Daggett (tudtán kívül Eminescu Esticsillagára hajazó) szavaival „olyan tünemény volt, aki felkavarta, és varázslatos géniuszával ámulatba ejtette a világot”. * Nem (csak) Erdély volt a tét II. Mária román királynő párizsi követsége. Részlet Borsi-Kálmán Béla Bevezetéséből. A kötet marosvásárhelyi bemutatója június 16-án 16 órakor lesz a Bernády Házban).