Kötelek, tükrök, mérföldkövek

Szonett mint egyenruha, illetve kötött formájában is egyedi megnyilatkozás, rács, amely azáltal, hogy megrázható, szabaddá teszi a költőt...

Fotó: Nagy Tibor

Szonett mint egyenruha, illetve kötött formájában is egyedi megnyilatkozás, rács, amely azáltal, hogy megrázható, szabaddá teszi a költőt... Elcsárdásozott, önmagát ismétlő közéleti líra, édeskedő helyben topogás vagy sós önirónia... – e két témakörre épült a péntek délutáni Látó a négyzeten, melyre alig néhányan szállingóztak be a hóesésből a G. Caféba.

– Fogjuk az időjárásra. Pedig szerintem ez az eddigi legizgalmasabb téma – jegyezte meg Láng Zsolt, az irodalmi együttlét moderátora az eszmecsere rajtja előtt, majd két, sokak által feltett kérdésre válaszolt: a rendezvénysorozaton elhangzó beszélgetéseket nem közlik a folyóiratban, ezek más műfajhoz tartoznak, és azért nem olvasnak fel a vitatársak a körbejárt művekből, mert azt szeretnék, ha ezeken a találkozókon a beszélgetés dominálna.

Kovács András Ferenc, Parászka Boróka, Láng Zsolt, illetve a „nyájas olvasó” szerepében jelen levő Koszta Gabriella szerkesztő, fordító elsőként Markó Béla: Festékfoltok az éjszakán című szonettkötete kapcsán fedte fel befogadói látásmódját.

– Lehet-e szonettel mai életérzéseket közölni? – hangzott el az első, KAF-nak címzett kérdés, melyet a költő az olasz költészetben gyökerező, az elmúlt két században számos változáson átment műfaj történeti áttekintőjével válaszolt meg.

– Nagyon extrém módon minden szonettnek számít, amit 14 sorban tördelünk, nem is kell rímelnie, a sorszám teszi azzá. Markó Béla oldott, rímileg nem annyira kötött szonetteket ír, amelyekben lehet mozogni, amelyeket be lehet lakni.

Arra a kérdésre, hogy mennyire lehet ma szonetteket írni, Kovács András Ferenc elmondta, hogy a ’70-es években még írtak ebben a műfajban, aztán a következő generáció megfeledkezett róla, most viszont újra megtanulták, tehát „van mit elfelejteni.”

Koszta Gabriella középiskolás diákként, az erdőszentgyörgyi iskola irodalmi körében ismerkedett meg közelebbről a műfajjal, akkoriban maga is írt szonetteket. Elsősorban hozzá intézte Láng Zsolt a Markó Béla festményekről szóló szonettjeihez kapcsolódó kérdést:

– Engedi-e a szonett, hogy mondjon valamit a képről vagy megköti az alkotó kezét? Nem válik-e önjáróvá a nyelv? Alkalmat ad-e a szonett arra, hogy más-más képnél másfajta érzésről számoljon be a költő?

– Úgy gondolom, hogy ezek a szonettek, főleg a festményszonettek a figyelemről szólnak. A költő szigorú formába sűrítve fogalmazza meg mindazt, amit lát. Ugyanakkor egy kettős élményről is beszélhetünk, ha magunk is láttuk a képet, és a verset is olvastuk – fejtette ki Koszta Gabriella.

Parászka Boróka szerint, ha autóvezetés közben egy forgalmas kereszteződésnél muszáj végigolvasni egy szonettet – ezt érezte Markó egyik alkotásával kapcsolatban –, az azt jelenti, hogy a szonett működik. Boróka azt várja az ilyen jellegű alkotásoktól, hogy a végükre besűrűsödjenek, az utolsó három sorban többet kapjon, mint az elején.

KAF Markó korábbi másik két szonettkötetével is összevetette a vita tárgyává tett alkotást:

– Olyan ez a három kötet, mint egy trilógia...(...) Nem érzem önjárónak Markó Béla szonettjeit, mert ezek egészen másak, mint azok, amelyeket 1989 előtt írt. Naplószerűek, mindhárom kötetben majdnem ugyanazokról a dolgokról szólnak. Markó Béla mindig azt járja körül, ami a világról, az emberi kapcsolatokról szól...(...) Legutóbbi könyve is mozgás, változás, szimbólumokat mutat fel benne szigorú törvények szerint.

Mitől közéleti egy vers? – merült fel az Édes hazám című, Bárány Tibor szerkesztette antológia, a második megvitatandó kötet kapcsán.

Koszta Gabriella kijelentette, hogy azt szeretné, ha minden vers közéleti lenne, azaz sokkal nagyobb szerepet játszana a köz életében.

– Ha ezt a könyvet olvasom, pártállástól függetlenül megtalálom benne az elmúlt húsz év hangulatát, történetét, csalódását. Markó kötetétől eltérően ezek olyan élmények, amelyek mindenkire vonatkoznak.

– Ha nem élt volna ebben a korban, megismerhetné-e azt ezekből a versekből? – hangzott el Láng Zsolt újabb kérdése.

– Nem tudhatom, mert én benne voltam ezekben a folyamatokban. Felismerem bennük az átélt élményeket, illetve olyan dolgokra is ráirányítják a figyelmem, amelyeket nem vettem észre – mondta Koszta Gabriella, majd KAF vette át a szót.

– Reprodukálható-e a kor ezekből a versekből, ha nem itt élünk? Attól tartok, nem. De nem azért, mert ez egy rossz válogatás. Az az érdekes benne, hogy tulajdonképpen nem a versek, hanem a ciklusok kerülnek egymás mellé, feleselnek egymással.

A továbbiakban az is vita tárgyát képezte, hogy jól tette-e a szerkesztő, hogy az antológia mind a 62 szereplőjét – melyekből tíz erdélyi – belevette a kötetbe, majd a közéleti líra szerepéről, szerepváltozásairól is szó esett.

– Mennyire tudja a költészet mint forma hozzásegíteni a társadalmat ahhoz, hogy ne topogjon egy helyben? – kérdezte Láng Zsolt, aki szerint az Édes hazám nem tesz hozzá semmi újat a „haza” fogalmához.

– A közéleti vershez szükség van közéleti gondolatra. Gondoljon valamit a modern demokráciákról a költő, ne azzal jöjjön, hogy „én hazám, hogy szeretlek” – tette hozzá a moderátor.

Koszta Gabriella ezzel szemben úgy vélte, hogy igenis vannak új fogalmak a kötetben, amelynek címe is inkább ironikus, mint pátoszos.

KAF így összegzett:

– Az irodalomtörténet az egész közéletiség kampányjellegétől van megrettenve. A hazafiság nem változott száz év óta, hiszen lassan úgy tűnik, a társadalom sem változott. Az antológiákra szükség van, azok a társadalom mérföldkövei.

A következő „négyzetes” Látó-találkozóra április 26-án kerül sor, akkor Muszka Sándor: Sanyi bá című alkotását veszik kereszttűz alá a vitázók, illetve Parti Nagy Lajos könyve, a Fülkeforr és vidéke is terítékre kerül, a meghívott László Noémi lesz.