Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2014-11-25 16:26:39
Diannát és Deniszát csak a legszűkebb családi körben tudták megkülönböztetni egymástól. Nemcsak arcuk minden vonása, termetük és öltözékük volt teljesen egyforma egészen apró koruktól, még a nevükben is hasonlítottak. Szüleik eredetileg Emesének és Emőkének keresztelték volna őket, de a családfő a kettős ünnep mámorából ocsúdva – amit csak fokozott, hogy a hetvenes évekbeli nőgyógyászati vizsgálatok nem is sejtették, hogy ikerpár születik –, valami furcsa sugallatra két román nevet íratott be az anyakönyvbe. A lányok azonban következetesen magyarul ejtették és írták a nevüket, csak hivatalos helyeken mondtak le a hosszú „n”-ről és az „sz”-ről.
– A nővérem, aki pár perccel előttem érkezett a világra, mindig tudta, hogy mit akar, és szigorúan tartotta magát az elveihez – kezdte a párban induló történetet az éjjel-nappali gyorsbüfében dolgozó, szép arcú nő. – Ő a bemutatkozáskor sem próbált soha mások valós vagy vélt elvárásaihoz igazodni. Talán ezért volt mindig sikeresebb a fiúknál is. Rendszerint nekem is az ő választottjai tetszettek, de esélyem sem volt magamhoz csábítani az udvarlókat. Igaz, nem is akartam elvenni tőle senkit, csak a háttérben sóvárogtam a szép szavak, meglepetéscsokrok után. Néha azért összefogtunk mi ketten, és megvicceltük a „lovagokat”, volt, hogy én mentem el a találkára helyette, és csodák csodája, nem buktam le. Így utólag érthető is, hiszen soha nem említette a srácoknak, hogy ikertestvére van. Talán csökkentette volna a vonzerejét. De attól nagyon jól megvoltunk mi ketten. Kislánykorunkban egy Maros menti faluban, a nagyszüleinknél töltöttük a nyarakat. Fára másztunk, málnát szedtünk, téglaporból tortát sütöttünk a babáinknak a szőlőlugasos tornácon. Minden korunkbeli gyerek irigyelte, hogy nekünk nem kell szomszédolni unaloműzés végett.
– Az iskolában is cinkostársak voltatok?
– Teljes mértékben. Dianna volt az eszesebb, én a szorgalmasabb. Az osztályban gyakran cseréltünk helyet becsengetés előtt, én felmondtam helyette a bemagolt leckét, ő pedig megírta az elmaradt felmérőimet. Bármilyen hihetetlen, soha nem füleltek le a tanárok. Igaz, nagyon odafigyeltünk a látszatra, egyformán öltöztünk, és igyekeztünk tökéletes pontossággal utánozni egymás apró, sajátos gesztusait. Ő például gyakran csavargatta az ujja köré az egyik tincsét, én pedig körömrágásban voltam utolérhetetlen.
– Érettségi után is egy úton haladtatok?
– Dianna mérnöki szakra felvételizett, én pszichológiára. Mindketten bejutottunk, és ez valahogy mintha megerősítette volna a közöttünk feszülő láthatatlan kötelékeket. Azt hiszem, abban az időszakban kezdtem kilépni a nővérem árnyékából, és ezt ő nagy örömmel vette tudomásul. Mintha a felsőbbrendűség érzését kísérő, rejtett bűntudattól szabadult volna meg önállósulásom idején. Harmadévesek voltunk, amikor a baráti körünkből valaki felhívta a figyelmünket egy munkalehetőségre egy németországi idősotthonban. Korábban sohasem kívánkoztam idegenbe, de akkor úgy éreztem, itt az alkalom. Eredetileg úgy volt, ha fagyasztunk egy évet az egyetemen, mindketten mehetünk, de aztán megjött a meghívó, és az csak egyikünknek szólt. Azt üzenték a munkaadók, hogy sajnos kettőnknek egyszerre nincs hely, de külön-külön, egymás után szerencsét próbálhatunk. Kezdetben hallani sem akartam arról, hogy egyedül nekivágjak, de a nővérem unszolására végül belementem.
– Megbántad?
– Végül is nem, mert nagyon sok különleges élményben volt ott részem. Több erdélyit alkalmaztak, igazán belevaló, remek társaság rázódott össze. Szabadidőnkben sokat kirándultunk, szórakoztunk. Nem is tettem sok pénzt félre, de végül is nem az anyagiakért mentem. Egy évre szólt a szerződésem, és amikor hazajöttem, a nővéremen lett volna a sor. De ő közben megismerkedett egy kanadai fiúval, nem is akárhogy, hanem az interneten, és miután a srác eljött hozzá Vásárhelyre, és pár hetet együtt töltöttek, úgy döntött, hogy vele akarja leélni az életét. Amikor ezt megtudtam, úgy éreztem, hogy kicsúszik a lábam alól a talaj. Próbáltam visszatartani, de nem lehetett. Azóta is kint él, sikerült a szakmájában elhelyezkednie, három gyerekük született. Mit mondjak…, boldogok.
– És te?
– Én még keresem a helyem. Miután befejeztem az egyetemet, próbáltam a végzettségemnek megfelelő állás találni, de nem sikerült. Egyelőre gyerekek felügyeletét vállalom, és egy héten háromszor itt töltöm az éjszakát. Szeretnék autót vásárolni, azért kell ez a másodállás. Meg egy kanadai vakáció sem ártana. A nővérem már számtalanszor hívott magukhoz, de majd csak akkor megyek, ha lesz elég pénzem rá. Nem szeretnék rájuk telepedni, utánuk sem dobják a pénzt.
– Lazult a kötelék?
– Nem hinném. Szinte naponta találkozunk a virtuális térben, de amikor nem beszélgetünk, olyankor is megérezzük, ha valamelyikünknek gondja, bánata van. Meg persze az örömöt is. Csak abból valahogy kicsivel kevesebb jut.