Brüsszelben nem sikerült meggyőzni az Európai Bizottságot, hogy azért mégiscsak kijár egy kis figyelem az őshonos kisebbségeknek.
Brüsszelben nem sikerült meggyőzni az Európai Bizottságot, hogy azért mégiscsak kijár egy kis figyelem az őshonos kisebbségeknek. Valamilyen jogalaphiány ürüggyel seperték félre az RMDSZ és partnereinek polgári kezdeményezését. Csak amúgy félszájjal megjegyezték, hogy a beadvány némely javaslata hozzájárulhat a kisebbségekhez tartozók jogainak átfogó rendezéséhez. Na, ebből világosan kiderül, hogy fogalmuk sincs, mit kezdjenek az őshonos státussal. Örvendenek, hogy Európa nyugati felén a második világégés után meghúzott határok szilárdan állnak. Itt a Balkánon alig két évtizede alakult ki a jugoszláv utódállamok határvonala. Történelmi távlatban ez azt jelenti, hogy még a folyamat nem fejeződött be. Horvátországban a minap véres összecsapások voltak amiatt, hogy szerb nyelvű feliratokat helyeztek ki Vukovár középületeire. Mert az élettérfoglalás sebei nehezen gyógyulnak. De a francia, netán a flamand, a vallon, az olasz nacionalizmussal sem tudnak mihez kezdeni. Ráadásul ott van a modern népvándorlás. Az etnikai, politikai és gazdasági menekültek sokasága. Ők az igazi kihívás. Mert gyökeret akarnak verni olyan társadalmakban, amelyektől radikálisan különböznek kultúrában, vallásban, bőrszínben. De egyenjogú választópolgárok, akik a jövő évi európai parlamenti mandátumok sorsáról döntenek majd.
A nemzetállami rögeszmével kampányolók el kellene gondolkozzanak azon, hogy valójában kinek az érdekeit szolgálják. Ez vonatkozik a magyarországi politikusokra és helyi imitálóikra is. Azokra a „bezzeg meg mondtuk mi” konjunktúralovagokra, akik az elbukott polgári kezdeményezés kapcsán együttműködésre szólítják a demokrata szövetséget. Teszik mindezt azért, hogy biztos befutóhelyet szerezzenek az majdani RMDSZ-listán Tőkés Lászlónak. Ezzel csak az a baj, hogy mindenki veszítene. Elsősorban a hitelét. Ugyanis a volt püspök minden alkalmat megragadott, hogy peremre szorítsa az RMDSZ-t. Ez egy olyan házasság volt, amelyben a civakodás a magyar választók elkedvetlenítését eredményezte. Ugyanakkor egy egészséges, személyes sérelmektől nem terhelt összmagyar együttműködésre szükség van. De más szereposztásban, és közösségi érdekre építve.
A hét elejei brüsszeli elutasítást nem szabad kudarcként megélni. Amint az autonómiafutásnak és a hosszú meneteléseknek sem lesz más következménye, mint a résztvevők katarzisa. Ez sem kevés. De már ideje lenne az önrendelkező székely ősök példáját követve rendet tenni saját házunk táján. A meglévő törvények elégséges alapot szolgáltatnak erre. S ha majd a vezérkakasok taréját is megegyengetjük, önrendelkező módon élhető jövőt álmodhatunk. Az unión belül.
