A kulcs
2015-07-14 14:40:54
- Nagy Székely Ildikó
Régi, birsalma illatú délutánokat idéz fel bennem a csipkés terítős asztal, a porcelánvázákkal „őriztetett” barna fiókos szekrény.
Régi, birsalma illatú délutánokat idéz fel bennem a csipkés terítős asztal, a porcelánvázákkal „őriztetett” barna fiókos szekrény. A haját kontyban viselő, magas hölgy friss házi süteményt tesz elém, közben mintha láthatatlan bőröndből húzná elő vékony, hosszú ujjaival a távoli történések kellékeit.
– Mindig szerencsés voltam. Kislánykoromban azért, mert nem vitt el a szörnyű betegség, a tífusz. A negyvenes évek végén jártunk. Lemondtak rólam az orvosok. De anyám nem hallgatott rájuk. Egy román gyógyító asszonyhoz utazott velem a hegyekbe, ott állítottak lábra. Azután mindig nagyon vigyáznom kellett magamra, nem játszhattam kinn az utcán a többi gyerekkel. De én ezt nem is bántam. Naphosszat olvasgattam, könyveket, magazinokat, mindent, ami a kezembe került. Az iskolában is jól szerepeltem, kedveltek is a tanárok. Csak a román nyelvvel nem tudtam megbarátkozni. Tanítónő szerettem volna lenni, de az állam nyelvének kellő ismerete nélkül ez lehetetlen volt. Máig sem tudom, miért jelentett ez számomra legyőzhetetlen akadályt. Pedig az életemet is egy román asszony mentette meg annak idején.
– Végül milyen hivatást választott? – kérdeztem.
– Varrónő lettem. De fizikailag nem bírtam sokáig ezt a munkát. Rövid pihenés után egy családi barátunknak az idős édesapjához kerültem mint társalkodónő. Nagyon kedves, udvarias ember volt a kenyéradóm. Szenvedélyesen érdekelte minden, ami a világban történik, de mivel mindkét szemén szürkehályog volt, semmit nem látott a körülötte zajló eseményekből. Én olvastam fel neki mindennap az újságokat. Aztán megbeszéltük, kielemeztük a hallottakat. Nagyon kellemesen el lehetett vele társalogni. Más dolgom nem is volt, mert bejárónőt és szakácsnőt is tartott. Két évig jártam hozzá. Szép időszak volt, csak az utolsó hónapok teltek nehezebben. Akkor már rohamosan romlott az öregúr állapota, egyre zavarosabbak lettek a gondolatai. Egyszer aztán felhívtak a hozzátartozói, hogy nem kell mennem többet. Akkoriban született meg a nővéremnek a harmadik lánya, és én boldogan ajánlottam fel a segítségemet. Tudtam, hogy nekem soha nem lehet saját gyermekem, így a bennem szunnyadó anyai ösztönöket azokban a hetekben, hónapokban próbáltam kiélni. Az első ruhácskáit, babáit is én vettem a kicsinek. De aztán lassan visszavonultam, mert rájöttem, hogy túlságosan kezdem kisajátítani magamnak a kislányt. Félre ne értsen, a nővérem soha nem érzékeltette, hogy a terhére lennék, mégis világossá vált számomra, hogy máshol kell megtalálnom a helyem.
– Megtalálta?
– Igen. A férjem mellett, akit ötvenévesen ismertem meg egy baráti társaságban. Egy pillanatig sem volt kérdés, hogy szabad-e összekötnöm az életem egy tíz évvel idősebb férfival. Amikor felkért táncolni arra a Karády-dalra, aminek már csak a dallamára emlékszem, mintha villanyütés ért volna. Életem talán legszebb időszaka következett. Színház- és mozibérletünk volt, az előadások, vetítések után órák hosszat sétáltunk és beszélgettünk. Annyira otthon éreztem magam a jelenlé-tében, mint azelőtt soha sehol. Egy év múlva házasodtunk össze. Neki a korábbi házasságából két felnőtt gyermeke volt. Soha nem mutattak túlzott rokonszenvet irántam, de elfogadtak. Több mint húsz évig éltünk a legnagyobb békességben, egyetértésben. Aztán valami észrevétlenül megváltozott. Kezdetben fel sem tűnt, hogy a párom egyre feledékenyebb, égve felejti a villanyt, nem találja a lakáskulcsot. Akkor ijedtem csak meg, amikor beléptem a szobába, és azt kérdezte, ki vagyok. Ma már teljesen bezárult abba a furcsa, idegen világba, amely kezdetben olyan riasztónak tűnt. Most már ott is kezdem kiismerni magam. Elfogadtam, hogy csak ül a foteljében vagy fekszik a kanapén, és ha ébren van, számomra ismeretlen emberekhez beszél. Annak meg kifejezetten örülük, hogy megtűr maga mellett, engedi, hogy megetessem, megitassam, a mosdatásra sem tiltakozik. Sokan mondták, hogy be kellene vinni egy intézetbe, de én erről hallani sem akarok. Egyedül nekem van kulcsom a lelkéhez, senki másnak.
– Ilyenkor hol van?
– A másik szobában. Ebben az órában mindig pihen. Később aztán bemegyek hozzá, viszem a vacsorát. Mindig olyasmit készítek, amit szeret, még akkor is, ha úgy tűnik, most már mindegy neki.
A vékony, hűvös ujjak a terítő csipkéin időztek. Titokzatos köröket írtak a virág alakú fehér szigetre. Az üveges ajtó mögül halk nyikorgás hallatszott, mintha egy ágy rúgói nyögtek volna fel a rájuk nehezedő test súlya alatt. Beszélgetőtársam azonnal felemelkedett. Hangtalanul lépett ki az ajtón, miközben intett, hogy maradjak még, ha akarok.
