Külföldi hazafiak, akikre mindig lehet számítani
Ennyi év eltelte után az akkor leírtakat még mindig aktuálisnak tartom. A külföldön élő „hazafiak” buzgóságát kifogásoltam, hogy milyen jogon szólnak bele az itteni politikai képviseletbe. Nem élnek itthon, nem érinti direkt módon őket egyetlen közpolitikai döntés sem, akkor honnan ez a nagy „együttérzés” és milyen jogon diktálják onnan, hogy nekünk mi a jó itt?
A Népújság jóvoltából néhanapján lehetőségem van hangot adni felháborodásomnak. Ezelőtt három évvel, 2009 decemberében is nyomdafestéket látott egy írásom. Akkori elégedetlenségemnek több oka volt: Băsescu megnyerte a választásokat, 5,5 millió ember megszavazta és a külföldön élő román állampolgárok szavazatai segítették hozzá a sikerhez. Mindez így, egybevéve kiverte a biztosítékot az agyamban, ennek eredménye volt a december 15-i lapszámban megjelent cikkem (hivatkozási link: http://www.e-nepujsag.ro/hir.php?m=38699 ).
Ennyi év eltelte után az akkor leírtakat még mindig aktuálisnak tartom. A külföldön élő „hazafiak” buzgóságát kifogásoltam, hogy milyen jogon szólnak bele az itteni politikai képviseletbe. Nem élnek itthon, nem érinti direkt módon őket egyetlen közpolitikai döntés sem, akkor honnan ez a nagy „együttérzés” és milyen jogon diktálják onnan, hogy nekünk mi a jó itt?
Akkori írásomra december 22-én válasz érkezett egy külföldön élő magyartól (hivatkozási link: http://www.e-nepujsag.ro/hir.php?m=38876 ). Nem válaszoltam, hisz nem akartam nyílt levelezést indítani Az olvasó írja rovatban. De most, hogy egy hete folynak a tüntetések Bukarestben és Marosvásárhely főterén is felvonultak már párszor az elégedetlenek, kedvet kaptam válaszolni Balvinszky Rozáliának.
Levelében hangot adott annak, hogy a külföldön élő romániai magyarok szívén viselik az itteniek sorsát (ezúton is köszönjük nekik!) és az 1989-től megmaradt reménységből még mindig maradt egy kevés bennük, hogy jobb idők várnak ránk, ezért szavaztak Băsescura. Levelében írja, hogy ’89-ben, amikor kint voltak a főtéren, hitték, hogy jobb szelek fognak majd erre fújni. Üzenem, hogy mi akkor is kint voltunk (mármint a szüleim, jómagam még igen zsenge korú voltam) és még mindig itt vagyunk, kisebb-nagyobb reménybeli hittel, de itt vagyunk. Közben lehetőségünk volt megtapasztalni, milyen az, amikor levágják a nyugdíjakat, milyen az, amikor levágják a közalkalmazottak fizetéseit, milyen az, amikor többszöri demokratikus módon képtelen az ellenzék megbuktatni az aktuális kormányt, milyen az, amikor elűzik a technokratákat a kormányzásból (lásd Raed Arafat esetét az egészségügyi törvény kapcsán), és milyen az, amikor elszegényedik a nép. Továbbra is itt(hon) vagyunk.
Ma már azok is tudják, akik megszavazták ezelőtt 3 évvel, hogy rossz választás volt. Szomorú, hogy kellett hét év (előző mandátumát beleértve), amíg a kés a csontig ért ahhoz, hogy megvilágosodjanak. Igen kevésnek tűnik az a pár ezer tüntető, aki kint van minden este, ahhoz képest, hogy 5,5 millióan szavazták meg.
Csalódottan veszem tudomásul, hogy mindebből a külföldön élők szinte semmit meg nem tapasztalnak. De bízom abban, hogy a továbbiakban is számíthatunk
„segítségükre”. Remélem, nem tűnik túl nagy elvárásnak, ha most, ezekben a napokban szívesen várjuk őket haza, hogy besegítsenek a tüntetésekbe. Ha már ennyire szívükön viselik sorsunkat...
Gyárfás Zsuzsánna
