Kulimász

• 2012-10-05 13:55:56

• Sebestyén Mihály

A műszaki igazgatóságon bárki találkozhatott Csirkepopp Ludwig elvtárssal. Az emberek naponta találkoztak vele, látták színről színre, naponta elmentek mellette, hol a törvényszék folyosóján húztak el, hol a városi park fősétányán röppentek tova, mint a vadludak, csak ellentétes irányba.

A műszaki igazgatóságon bárki találkozhatott Csirkepopp Ludwig elvtárssal. Az emberek naponta találkoztak vele, látták színről színre, naponta elmentek mellette, hol a törvényszék folyosóján húztak el, hol a városi park fősétányán röppentek tova, mint a vadludak, csak ellentétes irányba. Máskor, más időben pedig a zajló-zúgó-muzsikáló Koncelek habjaiban úsztak egymással szembe. Minden esetben kalapot emeltek egymásnak.

Soha nem mutatták be őket (a városlakókat és az elvtársat) egymásnak, úgy értem, hivatalosan, szabályos időközönként, felülről lefelé és oldalharánt irányú megközelítésben, pazar fogadáson vagy városnapi zsúfoltságban. Egyszerűen csak ismerték egymást. Mintha már száz éve ugyanabba a pohárba zuhantak volna, hátukra hullott katicabogarak lennének, akiknek sehogy sem sikerül kiszabadulniuk a sima és végtelen üvegfalak fogságából.

Csirkepopp Ludwig elvtársam mérnök volt vagy valami ilyesmi, olyan komoly és számokkal babráló, meglett történelmi varrókészlet, amely minden alkalmat, cselekedetet az időhöz és helyhez fércel, megadja a méreteket milliméternyi tűréshatárral, gombot varr a szívességre és a mosolyra, megfoldozza a kivékonyodott idő zokniját.

Pedig Csirkepopp elvtárs is volt egykor másmilyen, de erről az oldaláról senki sem ismerte. Úgy érezte az egész város, hogy Ludwig elvtárs felnőttnek született. Megfontolt, szabályos, szürke, sima, egykedvű volt, mint egy gránitból faragott varrókészlet. Mintegy időtálló családi dívány, amelyen bárhány virgonc utódot nemzenek, mindig azonosan pongnak-pangnak rugói. Ezért is nevezték ki a műszaki osztály élére, ahol rengeteg kartoték, akta, iratgyűjtő, tekercs, előrajz, hatástanulmány, feladatkönyv, műszerfalra hányt műborsó és kimutatás volt található. Hevertek szigorú, perspektívátlan, militarista rendben. Számmal, azonosítóval ellátva. Időrendbe állítva. Sorozatokat képezett itt a lét és a nemlát. A terv és a vakvágány. A műszaki osztály a harmadik emeleten volt egy hosszú és ma már senki számára föl nem oldható rövidítésű intézetben, amelyet madártávlatból bárminek nézhettél: cukrászati műveknek vagy vajhervasztó műhelynek, palatáblának, esetleg kevéske fantáziával akár bírósági pinpongasztalnak is. A műszaki osztály komor volt, tömör és idegesítően józan. No meg ki nem deríthető okokból masszív tölgyfa ajtóval ellátott helyiség benyomását nyújtotta még az avatatlan szemlélő előtt is. Ellentétben a feloldhatatlan rövidítés többi nyílászárójával, nem volt ellátva üvegablakkal, így ha valaki, történetesen Csirkepopp elvtárs behúzta maga mögött az ajtót, nem láthattad, melyik kezével igazítja meg gallérját, nyakkendőjét, uzsonnázó foltvető szalvétáját, olykor lombhullató férfiasságát.

Éppen ezért váltott ki hatalmas, elemi erejű csodálkozást, amikor Csirkepopp elvtársról azt olvasták az emberek, hogy kulimásszá változott. Egy kedd reggeli kishír jelent meg az egyik helyi újságban, olyan eldugott volt, hogy csak nagyon figyelmes, nagyon ráérő nyugdíjasok és a városi vízügyi hivatal unatkozó titkárnője, Mijoricza Mária vette észre, de rögtön ki is ment a fejéből, betámolygott tűsarokban a másik szobába, ahol legjobb barátnője, Balogh Zizi üldögélt hasonlóan elfoglalva.

Szerencsére a hír nem maradt észrevétlen, mert a tördelő átment a közeli talponállóba és ott elmondta a csaposnak, a csapos a kármentőnek, a kármentő a város nemtőjének, amaz pedig Nyárádtőnek, mint a dalban, amikor a Red Chapel a Váci útnak felel zúgó hangon, és fél óra alatt az egész város tudomására jutott, hogy Csirkepopp elvtárs kulimásszá változott.

Az eseménynek nem voltak előjelei. Ha nem tekintjük annak, hogy az emberek nem találkoztak vele reggel nyolc és kilenc harminc között a műszaki osztályhoz vezető folyosón, Nyárádtőnél a vasúti átjáróban, a zúgó-zajló-sorssal folyó Koncelek habjai között, sem a fősétány árnyas fái és virágai mellett nem suhant velünk szembe. Hiányzott mindenkinek. Az iskolásoknak, akik hozzá igazították lépteiket, az ingázóknak, akik vele egyszerre ingáztak Volt és Jövő között, az italboltok eladóinak, kik ekkor fejezték be a velencei tükrök előző esti szilánkjainak összeillesztését, a mérlegkészítést és standoltak, az utcaseprőknek, akik ekkor bontották ki uzsonnájukat (szalonna, uborka, kiwi salátaöntet), az öntelt távolsági buszoknak, amelyek órarend szerint késtek…

Az emberek idegesen kapkodták a fejüket – annyira hozzánőtt a városképhez –, hol van lovag Csirkepopp Ludwig elvtárs, hol van elvtársias köszönése, mely optimizmust és tömény unalmat árasztott, ui. velejéig megnyugtató volt a jó reggelt, mindenki tisztában volt vele, ha hallotta egyszer, hogy ma sem fog az égvilágon semmi sem történni. És akkor tessék, se szó, se beszéd, se előjel, se jóslat, se váratlan meteorithullás vagy fali írás három szava, kulimásszá változott.

Nem tudjuk, ki telefonált be a szerkesztőségbe, ha egyáltalán telefont ragadott valaki. Egyesek azon a véleményen voltak, hogy a hír kacsa, mások szerint szikratávírón adták le a drótot, bekiabálták a pitymallati hímrigók, akadt polgár, aki névtelen levélre gyanakodott, amit hajnaltájban dobtak be a városi kisújság Lupánár utcai szerkesztőségi postaládájába, ahová nemegyszer visszaeső csínytevők mámoros éjszakák után falevelet, papsajtot, cinkelt rézkártyát, füstbombát vagy talált csecsemőt is elhelyeztek. Volt, aki azonnal azt híresztelte, hogy maga Csirkepopp elvtárs is így került a város homlokterébe: egy fényes júliusi reggelen csak felsírt a napi posta között, és az akkori szolgálatos slapaj konflissal vitte fel a szülészetre, ahol a nevére akarták bejegyezni a kisdedet. (Állítólag élete végéig sem tudta lemosni felesége előtt a szerelemgyermek-gyártás bűnét…)

A szolgálatos szerkesztő kötelességének érezte közölni a kulimásszá változásról szóló, meg nem erősített értesülést a főszerkesztővel, aki valamilyen okból aznap korábban jött be, a főszerkesztő pedig úgy döntött (anélkül, hogy röpgyűlést hívott volna egybe), hogy a hírt nem ellenőrzik, hiszen a délelőtt folyamán úgyis égni fognak a vonalak, megérkezik a cáfolat – ha egyáltalán valaki rábukkan a kisbetűs hírre –, és akkor másnap azt is lehet közölni, több tíz olvasói levéllel megspékelve, külön rovatot nyitva, képes beszámolókkal megfejelve..., ugyanis a főszerkesztő legnagyobb félelmét orvosi nyelven úgy nevezték: horror vacui – az űrtől való irtózás, az a félelem, hogy egy nap nem lesz mivel megtölteni az oldalakat, és akkor lehúzhatják a redőnyt, mint annyi lapelődjük.

Mint láttuk, a tördelő átfutott a talponállóba talpon állva elfogyasztani egy stampedli töményet (szilva, alma, körte – fő, hogy gyümölcsös telt íze legyen), és elmondta a csaposnak, a csapos a körülötte álló csöveseknek, azok az utcaseprőknek, akik nem mertek uzsonnájukhoz nyúlni, az utaseprők a kisfiúk és egyenruhás lányok után kiáltottak, ne siessetek, gyermekek, mert Ludwig elvtárs kulimásszá változott, ma úgysem lesz tanítás, a gyerekek továbbadták a jó hírt a tanároknak, a tanárok felhívták a tanügyi osztályt, az meg egyenesen a minisztériumot, hogy lehet-e rendkívüli szünnapot tartani a város összes elemi és középiskolájában, kivéve az érettségire készülő nyolcadik gimnazistákat, akik már a jövő héten szóbelire állnak angolból és írásbeli pandatenyésztésből…

De a minisztériumban csak egy süket államtitkár lézengett, aki visszakérdezett: mi az istennyila az a kulimász? Valami vicc?

A tanári kar megdöbbent. Nekik eszükbe sem jutott ez a kérdés. Hiába, aki a minisztérium államtitkára lehet manapság, nem érdemtelenül került oda. A tanárok pedig egyszerre kérdezték meg az iskolaudvaron tébláboló, focizó, ugróiskolázó növendékeket, megmondanátok, édes fiaim, mi az a kulimász?

A tanulók megálltak egy percre, majd odaszaladtak az utcaseprőkhöz, akik még mindig a kiwiszószos uborkaöntettel a kezükben álltak hideg márványszobor gyanánt az utcasarkon, és nekik tették fel a nagy dilemmát: tessék mondani, köztiszta bácsi, mi az a kulimász vagy kumilász?

A köztisztasági hivatal alkalmazottai a csöveseknek, a csövesek a csaposoknak táviratoztak, a tördelő kezét tördelve kérdezte a szerkesztőt, hogy Jencikém, mi a fene az a kulimász? És milyen gyorsan mász? Egyáltalán hová?

A szerkesztő azonnal odalépett a Révai/Pallas/Tolnai összevont világlexikonhoz és szakértelmesen keresni kezdte a kulimász szó magyarázatát, de vesztére (elévülhetetlen sajnálatunkra) azt a 315. lapot a Kánaán-Kumisz kötetből egy meg nem nevezhető réges-régi lusta és nyomdahajder szerkesztő kitépte a kulmináns szó megvilágosítása céljából.

Így a főszerkesztő megnyugodva várta a betelefonálókat, a névtelen levélírókat, az örökös hibaigazítókat, a városi anyakönyvi hivatal halotti-bizonyítvány-osztályának vezetőjétől a cáfolatot vagy a döbbenetes hírt megerősítő tanúsítványt. Nem kizárt, hogy még aznap írni fog zöld tintával a város legmagasabb tudományos fokozatával rendelkező, már szinte akadémiai tag egy kéthasábos értő-sértő-magyarázó és a nyelvhelyességet felvigyázó felvilágosítmányt. Vagyis a lap legalább egy hétre megmenekült a csődtől.

Csirkepopp Ludwig elvtársat pedig a műszaki osztály saját kulimászának tekintette.