Kutyanyelv (20.)

Poklos-parti őrjárat

(Emlékezés az ablakból)

Végigpiáltam a repülőutat Ferihegytől Stockholmig. Várjon, nem is az: Ferihegytől Göteborgig. Tudja? Jötebornak mondják. Pezsgőt, konyakot. Azt mondták, ha Svédbe érünk, vége az italozásnak, hát én előkarácsonyt meg fiókszilvesztert tartottam. 

De mégis Stockholm, onnan autóval. Vitt a menyem. A fiam sosem ér rá. Ő az egyik legnagyobb kommunikációs világcég alkalmazottja. 

Ötletembere, tudja? Ilyet nem láttam: azt tehet, amit akar, és ő mégis folyton odabent lóg a többi nyakán. Hogy ezt meg azt, meg azt meg ezt – így meg amúgy. És pénzt adnak érte! 

Na, az mese, hogy északon nem lehet inni. Lehet, kérem, csak nem kocsmában –, és ne lássanak tántorogni az utcán. Akkor bevisznek a kijózanítóba, s utána megfizeted a hánytatást-mosatást meg a bírságot. 

Be is zárnak, ha visszapofázol. 

Mondjuk, én itthon sem járok imbolygósan, mikor a szokásos rondómat végzem. 

A Nagyhegy alatt kezdem a Szőlőbárban, aztán a mart alatt elé a Diamantig, utána fél kör az E-60-asra, a kínai bolt mellett, fél kanyar, hogy az ellenség meg ne tudja; a Milliárdos Marin bá kocsmája, aztán a Halas, amelyiknek nincs cégére, tizenhat éve nincs cégére, semmi sem jezi, hogy ott micsoda fájin dugikorcsoma működik… 

Látja, hogy’ züllik a világ? Hol van a kilencvenes évek bögrecsárda-dömpingje, a pompás tömegpiáltató magánvállalkozások? 

Süllyed minden a szesztelenség hideg vizes mocsarába… 

Külön szobám volt nekem. A bénejem csak hálni járt oda, aztán a második éjszakától már semmi. Horkolok ugyanis, tisztelt uram. Horkolok, mint a kamcsatkai burrogó tökösmedve. 

Azt mondja a fiam, szevasz, Apu. Ez a garázs nagyságú szerkentyű: a hűtő. Amit a szád csak megkíván. 

De! Vasárnap megyünk ide meg ide, fix a program, ne égessél le. Kérlek, maradj józan, különben itthon maradsz. 

Na, én aztán láttam a nagy semmit Svédből, tisztelt uram. Mert persze berúgtam, mint Enver Hodzsa háziállata. 

Jegesmedvék? Fram, a hűtőszekrét-dekrét. 

De már itthon sem lehet kapni.

Éppen szólnék, hogy piszkosul fogy a matér, fel kellene tölteni a hűtőt, s há’ mire kijövök a fürdőből, ismét full. 

Aranyszívű drága menyem, most doktorál. A harmadik diplomája. 

Ha visszatérítené valaki, ezek idehaza direkt az Akadémián landolnának… Olyan szuperképzettek!

De nem repatrulálnak semmi titulusért. Fanatikábbak a japán testvéreknél. 

Hát én úgy meguntam Skandináviát, alig vártam, hogy egy kis Törleyt hörpölhessek a Malév gépén… Kiittam a céget a vagyonából. 

Itthon? No, míg az asszonyom is itt lakott, állandóan kekeckedtem. Például elvárta volna, hogy papucsban koslassak a lakásban. Ja. 

És nem ám csak úgy fentről, sliccileg, hogy prosztatamentes sugárban célba pisilünk. Nyemá kukurikú, dikto kotkodács, ahogy a hidegvölgyi rádió mondaná. Ülőkére, magyar. 

Csapd le a valagad, ha jót akarsz. Felemeled, s ráülsz, mint a nők. 

Semmi fröcsk, semmi precsk, tisztelt uram. Na, erre én mit csinálok? Nem mindig, csak ha nagyon felizéli a rángóidegemet.

Mert akkor a kagylóba. Direkt! 

Csak hogy uszuskodjék őnaccsága. Tisztaságbeteg, tudja. 

Volt is berzenkedés, pöckölődés, herregés, mirrmur.

Hürrmürr.

S hát nem felköti a seprűnyelet, s húz el Svédbe, mint a Sinkanzen.

Ühöm. Elrepült, mint Harisnyás Pippi a vadludakkal… Ja, hogy az Nils Holgersson volt… Keverem a sztorikat, de mindegy, úgy odalett… Csak akkor látom, mikor a fiaméknál ismét bezárnak a különszobába, s akkor is csak egyszer, mert ugye, horkolok. 

Nem foglalkozik az velem, nem is kívánkozik vissza. 

Neveli az unokákat, igaz. Hát én nem kérek ebből. Nem lehet szót érteni. Azzal fogadtak, hogy veszek-e fehér pónit, kettőt. 

Hallották, hogy peckes huszár voltam.

Mert sem az apu, sem az anyu nem akar, csak majd, a másik karácsonyra. 

Hát egy volhiniai ménló nem kéne?! Az én nyugdíjamból… 

Nem jön haza az asszony. Azt mondta, vihetek fel nőt, ha úgy van kedvem, csak meg ne lopjon, ki ne fosszon, ne csődítse oda a gazfickókat, akik beszivárognak, mint szarlé a hangulatba.

Overallban matatnak, mintha javítanák a liftet. És gém over. 

Fényes nappal ütnek le. Vagy finomak, és csak elkábítnak. Ráérősen, mintha csak leltároznák, helyszínelnék a kérót. Zéróra redukálják az egzisztenciádat.

Látványosan rámolják ki a lakást. Nem nálam volt, két utcával arrább, jön a költöztetőcég, velük egy salopétás fickó a kulcsokkal, a manusok meg a gurtnikkal, s viszik a szőnyeget, az elektronikát, a bútort… Szomszédék bámuló szemmel figyelik az eseményt. Nem tudták, hogy a szomszédjuk költözik, na. 

Hát én itt lakok harminchat esztendeje, ezek meg cserélődnek, mint kurvák a kupiban. 

Mindig van öt-hat család, akikről az anyjuk se tudja, hogy kicsoda-micsodák…

Hoppá, az én lakásom nem lesz a gazembereké, én óránként patrulázok a blokk előtt, perszonális őrjáratot egzekutálok, tisztelt uram… Ahogy jeleztem, a Nagyhegy alatt a szőlőbár, aztán a mart alatt elé a Diamantig, utána fél kör az E-60-asra, ott egymást követi két kisebb és egy meglehetős italbolt, slissz a kínai bolt mellett, fél kanyar, hogy az ellenség meg se tudja…

S a patak mellett folyok csendesen, de előbb veszek amerikai palacsintát a Harmónia sarkán, arra jól csúszik a sör a Nyá Marin Milliárdár kocsmájában… Aztán a blokkerdőn keresztül a Halasig, amelyiknek nincs firmája, pedig cégéres egy hely volt, taxisok hordták oda a részeg csajokat, regularizációra…

Tizenhat éve nincs táblája, semmi sem jelzi, hogy ott micsoda fájin digi-dugi korcsoma működik…

Hát nem barátkozom senkivel. Itt a kezemben a cekker, közben vásárolok ezt-azt, kiflit, szalámit, vajat, joghurtot. És van itt egy acélgolyó, hogy ne fújjon el a szél. Nem is kell kivegyem a cekkerből, csak meglóbálom, és a csumpáló vakszeme látni kezd. 

Csillagokat, tisztelt uram.

Mondjuk, magának olyan blázsin képe van. Lehetne áldomásfőnök a kocsárdi restiben. 

Mióta háziúr vagyok, egyáltalán nem pisilek a kagylóba. Nincs értelme, nekem kell kipucolnom. Kotlani is úgy kotlok, mint a fehérnépek, tisztelt uram. 

Éppen csak nem kotkodácsolok, ha siker koronázza az ügyet.

Na, bévettem a décentet, felkötöm a rézsarkantyút, másik csehóba megyek.

Sehol se maradok félóránál tovább. Magával most kivételezek, mert maga lengyel vodkát iszik. 

Nem Polska, csak Polka?

Polákvenger maga, százas.

Megsúgok valamit, a Finlandia olyan erős, mint a jegesmedve. De itt nem lehet kapni.

Kedvencem a fiamnál a Sztálicsnájá, emlékbe kapták, rábukkantam, rájártam. 

Az ilyen régi márkák ritka pénzt érnek, képzelje.

Piát cseréljen, aki hazát cserél. 

Itt megteszi a piros monopol, s benne egy kis erős pálinka. Ha nem adnak, ott a Bé terv. Hordok magamnál szilvát ebben a negyedesben, né. Megkóstolja?

Gondoltam volna.

Most arra számítok mégis, hogy telefonál a fiam, és akkor a kollégája, aki karácsony előtt haza szokott jönni, hozza a repjegyet. Elviszen az autójával Kolozsvárra. Repülünk Budapestre, de már egyedül is feltalálom magam. 

A kisasszonyok élvezik, hogy ki akarom inni a céget, pezsgőt s vodkát s még cujkát is, mert minden van.

Dániából a kompon kipróbálom a még firkásabb piákat, vámmentes a portéka. Sajnos, mint mondtam, nem vihetem át, mert tilos, de a fiaméknál akkora a hűtőszekrény, mint egy garázs… Ja, ezt is említettem az izémben. Na. 

Kavatinámban.

És ott aztán tartok egy második, jubileumi előkarácsonyt, és ha nem viszen el Gusztáv Adolf mentő taligája, minimó negyvenfokos próbaszilvesztert. 

Ja.

Vagy ezt már meséltem magának?… Akkor szori.

Nem jönne el velem egy kulturált túraútra a Koronka úti bárhoz?

Gondolja meg, tisztelt uram.