Barátom egy távoli országból érkezett, ahol fordítva írnak és rengeteg torokhangot használnak beszéd közben, mint egyesek, mint a másikok.
Barátom egy távoli országból érkezett, ahol fordítva írnak és rengeteg torokhangot használnak beszéd közben, mint egyesek, mint a másikok. De ennek semmi jelentősége sincs a történet szempontjából. Meséli, hogy egykor egy sorházban élt, ahol egyszerű emberek laktak egymás mellett, egyikben mondjuk egy egyetemi tanár, a másikban egy aranykezű vízszerelő. Persze csak példának okáért és a történet kedvéért.
Barátom lánya, Nomi egy kóbor kiskutyát hozott haza, aki/amely roppant szelídnek mutatkozott, kedves és játékos volt, jól tűrte a babusgatást. El is nevezete Aurélnak. Éppen úgy, mint az aranykezű mestert, aki rendszeresen javította a sorházak sorozatban elromló vízvezetékeit. A házak még a negyvenes évek végén épültek a sok bevándorló/hazatérő fogadtatására, és a kefiás kőműveseknek idejük sem volt alaposan elvégezni a munkát, máris újabb házat kellett rittyenteniük, akár néhány nap alatt.
Aurél, a kutya könnyen betanult minden trükköt, kivéve a tisztaságot. Csakis a nagyszoba finom ántik perzsaszőnyegén volt hajlandó könnyíteni magán (vagy nehezíteni a háziak életét). Hiába vitték el sétálni távoli vidékek vadregényes utcasarkaira, hasztalan hordozták őt körbe más vizelő ebek között, hiába kérlelték, biztatták udvaron, téren, parkban, bányamélyben, ő mindenhonnan kutyahűséggel hazahozta a maga kis/nagy adagját, és odarotyizta a szőnyegek szőnyegére, amely már kibírt háromszáz évet, 17 költözést, 7 tatárjárást, 4 törökvészt, 91 dzsihádot.
A család úgy döntött, hogy kutyamenhelyre viszik, beadják, vérző kebellel megválnak tőle. A ház kisleányával is megtanácskozták a dolgot. Egy túsztárgyaló türelmével és ravaszságával, egy másik kutyavásárlás ígéretével végül elnyerték Nomi beleegyezését is, Aurélt kocsiba rakták, és az anya elvitte egy messzi telephelyre, közel a sivataghoz.
Az egész család el szerette volna kísérni utolsó útjára Aurél kutyulit, de mit tesz Isten/Allah, éppen abban a pillanatban eltörött a főcső, sürgősen hívni kellett Aurélt, aki aranykezével neki is látott aranydiplomás professzor barátom csövezetének megfódozásához. Hozta a szokásos aggregátort és acetilénlámpát, csőkulcsot, stájfnit, düznit, kócot, létrát, szögesbakancsot, mindent, amit a mesterség és renomé megkíván. Egy óra alatt végzett, eltakarította a munka valamennyi árulkodó nyomát, meg sem látszott, hogy szerelt, és teherautójával egyenesen a közeli ukrán korcsmába hajtott, ahol rossz szokásához és keresetéhez mérten szolidan húzatta agyba-főbe, a nagybőgőbe csak azért nem ugrott be, mert a brácsás (a moszkvai konzervatórium egykori ösztöndíjasa) aznap az afulai Carnegie hallban koncertezett. Késő estig sem tért haza, mikor felesége, Aurélné a barátom ajtaján zörgetett.
Aurél? – kérdezte aggódva.
El kellett küldenünk a háztól – mondta a gazda.
Miért, mit csinált, az isten szerelmére?
Van fogalmad róla – kérdezte a gazda –, hogy miket művelt? (Abban az országban ui. mindenki mindenkit tegez.) Az egész lakást összeszarta, a sarkokat lepisilte, idehozta nekünk minden mocskát. Kibírhatatlan volt. Gondolom, egyetértesz vele, hogy az ilyentől mihamarabb szabadulni kell. Fájó szívvel, de beadtuk egy olyan szanatóriumba.
Nem, nem tudom, ha Nomi kapott-e új kutyát, ha az asszonyt fel kellett mosni vagy csak simán a mentők szállították el. Azt sem, ha Aurél hazakerült. A kutya vagy a szerelő? – kérded. Nem tudom.
