Lapozó
Nauszikaa nem Pénelopé,/ az én életem nem a mítosz…
Nauszikaa nem Pénelopé,/ az én életem nem a mítosz,/ az én életem emberi,/ szerelmet nekem csak a szív hoz,/ néznek, néznek az istenek,/ örülnek is meg szánnak is,/ott hagytam a gyermekemet,/ de szép habokba vágytam is,/új tenger vigyáz már reám,/új hullámok gyűrűje fog,/ új élet költözik belém,/ Nauszikaa, veled vagyok. (Demény Péter). A kalózkodással, mint tengeri képzettel ugyanaz történt, mint az emberi múlt bármely más jelenségével, amelyet erőteljes hatásának köszönhetően a jungi értelemben vett „aktív fantázia” történetekké formált. Az abnormalitás és patológia keretei közé tartozó automatikus, „passzív fantáziával” ellentétben az „aktív fantázia” a szellemi-kulturális tevékenységek jellemzője, és az emberi lélek hajlandóságát jelképezi arra, hogy elsősorban a tudatalatti tartományából különféle utalásokat és korrelációkat vegyen át, ezeket pedig olyan világosan csoportosítsa, hogy az eredmény kétségbevonhatatlan valóságnak tűnjön. Ezzel magyarázható azoknak a kalóztörténeteknek az eklektikus volta, amelyek nyugaton, a 17. században tűntek fel, és amelyekben a tengeren töltött élet elemei keverednek a hőstörténetek, utazástörténetek és kalandregények mitikus toposzaival. (Adrian G. Romila). Úgy tűnik, hogy Európában a tengerrel nem rendelkező országok lakosai számára a tenger egy folyamatos úti célt, vágyott ideát testesít meg. Nem meglepő, hogy Esti Kornél számára a világlátás egyenértékű azzal, hogy lássa a tengert. „Erről képzelődött már az elemi iskolában, amikor először pillantotta meg a falitérképen azt a sivár, végtelen kékséget.” (Molnár Eszter). A Nautilusz temetésére szélcsöndes augusztusi éjszakán került sor a Fülöp-szigetek közelében, ott, ahol a legmélyebb a tenger. Némó bérelt jachton elektromos távirányítással vezette tengeralattjáróját a kijelölt helyre. Amikor megállította, és a csillagok fényéből szűrődő alig-homályban a víz felszíne alatti sötétbe nézett, dühös bánatot érzett, amiért nem személyzetestől süllyeszti el, nem öli mellé a hajó ágyasait, szolgáit, szeretőit. Amiért elbocsátotta őket. (András Sándor). A tengernek nincsenek történetei. A történetek a vízből jönnek, mert az ember is a vízből született. Kevesen merik mindennap megkísérteni a halált azzal, hogy történetet lopjanak a víztől, ezért ritka a mesecsináló. De a tengernek nincsenek történetei, a vizét nem lehet meginni. A halászok a kikötőben ugyan tudnak mesélni. Lejárok hálót javítani és meghallgatni a sós szavaikat, melyekről azt állítják, hogy a tenger adta őket. (Fischer Botond). A tengerillat fekete és néma, mint amikor/ a csillagok ugyanolyan távolinak tűnnek,/ mint a szomszédos kikötő fényei,/ a hullámok tudtod nélkül beléd költöznek,/ ha becsukod a szemed, hallod a belső morajlást. (Molnár Beáta). Elképzelte, hogy csak vizet lát az ablakából, semmi mást./ Azt, ahogy mindennap változik a színe egy kicsit./ Más tajtékformát farag a szél, azonos mondatokból,/ S nincs egy olyan újabb, ami mindent elsimít. (Balázs Imre József). A kivilágított, fényes boltíveket nézem, lassan a nadrágomba törlöm a kezem, érzem, hogy még mindig ott a bőröm alatt a kő súlyos hidege, arra gondolok, hogy most egy pillanatra talán egyszerre láttam felülről és alulról ezt a vízvezetéket, az érintés szélsőségesen szubjektív és nagyon plasztikus valóságában mégiscsak benne volt valahol az időbeliség elvont objektivitása. A követ érintem meg, de a történelmet akarom megragadni, és hiába tudom, hogy nem lehet, akkor is meg fogom próbálni újra és újra. (Dragomán György).
Korunk 2015. július. Tengerek és emberek.
