Lázáry René Sándor verse

• 2011-08-12 13:31:17

Például Mexikóban...

Túlédes fényben minden megrohad,

Oszlásnak indul, visszatér a zöldbe –

Elpusztult puma, marcangolt majomdög,

Széttépett tapír, jaguártetem,

Bűz, pára tesped kajmánbőr mocsárban –

Quetzál se száll le őserdők bozontján.

S az óriási kígyó még emészt...

Most nem szorongat, nem roppantja széjjel

Az áldozat szent kiszemeltjeit,

A mélyben hétszer megcsavart időket –

Síkos, csomós tömegbe roskadón

Csontok ropognak, rég fölfalt világok

Már összeérnek, egymáshoz tapadnak,

Őrlődnek bomlott, pépes semmiben –

Majd önmagukba gömbölyödnek ismét,

Miként öldöklő hüllő elpihen...

Túlédes fényben minden megrohad,

Oszlásnak indult órák percegése

Sikálja eltűnt istenek tetőit,

Lefoszló hús kihűlt oltárait –

Kő borzong gránit alkonyok gerincén,

Ég lépcsein, törött romoknak ormán...

Quetzál leszáll tarajló oszlop éjén.

Túlédes fénybe omlott, megrohadt

Felhők szívét is játékból kitépik –

Vak végtelenség kéklő mellkasát

Feltörve nyitják megkövült kezek,

S tűz lüktetését füstté markolásszák.

Fönt tajtékzó csillagzatok lobognak –

Quetzál kiált alászállt lelkekért.

Marossárpatak, 1929. augusztus 2-án