2024. november 30., Saturday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Légvárvarázs

Sosem gondoltam volna, hogy éppen az esőarcú október hozza elém újra a felhőtlen tekintetű, alacsony asszonyt, akit egy napégette ugrálóvár tövében ismertem meg pár hónappal ezelőtt. 

Sosem gondoltam volna, hogy éppen az esőarcú október hozza elém újra a felhőtlen tekintetű, alacsony asszonyt, akit egy napégette ugrálóvár tövében ismertem meg pár hónappal ezelőtt. Világos színű, bő nadrágot viselt, hangja melegbarna volt, lábai előtt lusta folyondárként nyújtózott a nyár. Pár éves és nagyobb, többnyire csuromvizes „bennszülöttek” rohamozták meg mindegyre.
– Öt lej öt perc – mondta nekik derűsen, de a pénz átvétele után esze ágában sem volt méricskélni, majd leállítani a gumikastélyban és a mellette magasló trambulinon töltendő időt. Hagyta, hogy kifulladásig élvezzék a gyerekek az ég és föld között vibráló pillanatokat, és érdekes módon mégsem kellett az újonnan érkezőknek várakozni, jutott hely mindig mindenkinek.
– A lányomé ez az egész – árulta el nyár végi első találkozásunkkor. – Mónika korábban Németországban vigyázott két kisfiúra. Nagyon megszerette őket, azért döntött úgy, hogy a hazatérés után is a „gyerekzónában” marad. Nagyon lelkes volt, amikor a félretett pénzéből megvásárolta a trambulint és a várat, és egykettőre fel is állították itt a vőlegényével. De a tegnapelőtt görkorcsolyázás közben eltörte a lábát. A fiú dolgozik ilyenkor, rá nem számíthat. Mit tehettem volna, felajánlottam a segítségem. 
– Mindig ilyen sokan jönnek? – kérdeztem.
– Ilyen melegben legalább ennyien, hétvégén még többen is. Olyankor Segesvárról, Dicsőből, de még Udvarhelyről is érkeznek strandolók, és a gyerekek természetesen nem hagyhatják ki ezt a mókát.
Huszonéveik elején járó fiatalok sorakoztak fel hirtelen a trambulin előtt. 
– Csókolom. Bemehetünk? – kérdezték ketten a csapatból, aztán pár perc múlva már önfeledt gyerkőcökként szökelltek a magasba. A többiek a háló túloldaláról biztatták, ugratták őket. 
– A tegnap is itt voltak. Bukarestiek – magyarázta beszélgetőtársam. 
– Általában meddig van nyitva ez a hely? 
– Este 8-ig kellene itt lennem, de sötétedésig maradok. Sokszor még 10 órakor is akad vendég.
– Ön még dolgozik?
– Két éve nyugdíjas vagyok. Azelőtt a tanügyben dolgoztam, vidéken. Mindig gyerekek vettek körül. Ezért is vállaltam el szívesen ezt a munkát. Meg aztán izgalmasabb is itt forgolódni, mint otthon tévézni. Egyedül biztos, hogy nem jönnék ki ide, pedig olyan jó látni, ahogy itt felszabadulnak, kiengedik a gőzt az emberek.
– Egyedül él?
– Úgy is mondhatnánk. A férjem egy építkezési cégnél dolgozik, rendszerint egy másik városban akad munkája. Nemegyszer előfordult már, hogy miután hazaérkezett, éppen csak kialudta magát, és már készíthettem is a csomagját, hogy továbbindulhasson.
A fiatalok közben megunták a szaltózást, elköszöntek. Fürdőbugyis apróság kérezkedett volna a helyébe.
– Te menj inkább a várba – terelte az asszony biztonságosabb helyre a gyereket. – Anyukád hol van? – tudakolta közben. Aztán újra hozzám fordult.
– Mindig meglepődöm, amikor látom, hogy egy kisgyermeket csak úgy szabadjára engednek a felnőttek. A vakációs rádióban is gyakran bemondják, hogy óvodáskorúak vagy kisebbek a szüleiket keresik. Egyik este egy hároméves kislány várakozott a rádiónál, a nevét is alig tudta megmondani, amikor pedig azt kérdezték tőle, hogy hívják a szüleit, azt válaszolta: „mámi” és 
„táti”.
– Igen, őt én is hallottam – válaszoltam.
Lehajtott fejű, fekete idegenekké változtak közben a közeli fűzfák. Ideje volt indulnom. A légvár őrzője még maradt, a szürkületben összemosódtak körülötte a hangok. Úgy éreztem akkor, a nyár elidegeníthetetlen tartozéka ő, más környezetben elképzelhetetlen. Talán ezért lepődtem meg, amikor hónapok múlva egy bevásárlóközpont záróra előtti fáradt csendjében tűnt elém. Hosszú ballonkabátban igyekezett a pénztár felé. Valahogy idegenek voltak a mozdulatai, talán azért nem szólítottam meg. Pedig jó lett volna megkérdezni, mi történt a trambulinnal, amely a gumivárral ellentétben egész szeptemberben a régi helyén maradt, és lelakatolt ajtaja helyett rögtönzött réseken fogadta tízesével a „vendégeket”. A felnőttméretű cipők alatt mintha nemcsak a fehér háló, a nyár képei is megrongálódtak volna valahogy.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató