Legyen vagy ne legyen?
2022-11-14 15:57:08
- Kuszálik Péter
Tavaly novemberben a vár udvarán található ’üvegbúrába’ költözött a könyvvásár, az idei visszatérhetett a színház előcsarnokába. Szerencsére – mondom –, noha az idei sokkal visszafogottabb volt az 1995–2000-es évekbelieknél. Mi lesz egy év múlva? „A jövőt nem sejthetem, (…) ahogy lesz, úgy lesz” – dúdoltuk 1957-ben a Szabad Európa Rádióban naponta felhangzó – nem túl optimista – slágert. A szomszéd országban zajló háború kimenetelétől is függ az, hogy mi lesz. A jelek nem túl biztatóak: infláció, recesszió és egyebek; a könyves szakma szempontjából szomorú kilátásaink vannak, a papír állandó drágulása sem kecsegtet semmi jóval. Stb.
Nem folytatom a szomorkodást, valami üdítőbb dolgot mondanék. A vásár első rendezvényei között Szabó Róbert Csaba tartott kiselőadást Székely János szerkesztői leveleiről, ahol futólag azt is megemlítette, hogy Markó Béla – egy nyilvános megszólalása során, szintén a 30 éve elhunyt költő kapcsán – egy erdélyi irodalmi múzeum alapításáról elmélkedett.
Az ötlet nem új, kb. 1919-ben vetődött föl először. Magam is véleményt mondottam erről (lásd: K. P.: Mörfi naplója című, 2020-ban megjelent kötetemben; 340–351. old.). Onnan idézem az alábbi sorokat.
„Az ehhez hasonló ötletek születését a kivitelezés szokta követni, ha van hozzá kellő igény (érdeklődés), akarat és pénz. Megemlítenék egy hasonló megvalósítást, amely megszületett ugyan, de – életképtelen lévén – hamar el is pusztult; ez a marosvásárhelyi Nagy Imre képtár volt. A ’szabad világban’ történt, tehát 1990 után. Nem ismerem az ötlet gazdáját, sem a megvalósítóit, csak azt láttam, hogy a Köteles Sámuel és a Bolyai utca sarkán lévő házban berendezték és megnyitották a képtárat. Majd bezárták, mert nem volt látogatója.”
„Az én meglátásom szerint napról napra távolodunk az ötlet megvalósíthatóságától. Néhányat elmondok az érveim közül.
a) A kultúra nagy veszteségéről olvastam a napokban: Magyarországon tizenöt év alatt felére csökkent a könyvet olvasók száma. Ilyen irdatlan pusztítás a tatárjárás óta nem volt! (…)
c) Nem tudom/tudjuk, hogy milyen látogatottságuk van a még létező emlékhelyeknek (Ady Endre, Benedek Elek, Áprily Lajos, Petőfi Sándor… más is van még?)
d) Tudom/tudjuk, hogy a Sütő András emlékezetét ápoló próbálkozásokat (pusztakamarási emléknapok, temetői koszorúzás) a teljes érdektelenség jellemzi.
e) A brazíliai esőerdőket az elszavannásodás veszélyezteti, a kultúrát pedig az elsivatagosodás.
f) Ha múzeumot nem is, de legalább kilencvenkilenc méter könyvtári polcot meg lehetett volna spendírozni, ahová be lehetett volna pakolni a ’jobb emberek’ kéziratos hagyatékát. De ez is csak egy kései sóhaj, ui. rengeteg írói hagyatékot emésztettek meg a szemétdombok, kályhák vagy a papírmalmok.”
A szoc.-komm. idején szövegezett sürgetések közül Jancsó Elemér cikkét említeném (Utunk, 1968. nov. 15.), amelyben a kolozsvári tudományegyetem professzora a kallódó írói örökségek sorsáról és az irodalmi múzeum szükségességéről értekezett.
A Mörfi naplójában – a ’ki kerüljön be a múzeumba’ kérdés ürügyén – ezt írtam: „Az tuti: ha rám bíznák a szelektálást, akkor siralmas lenne az eredmény. Számomra Mester Zsolt Koppantó című regénye jelenti az erdélyi magyar irodalom 1945–1990 közötti szakaszának a csúcsát, Pusztai János és Szabó Gyula pedig vonal alatt végezne. De nem aggódom, mert senki se bízná rám ezt a munkácskát. A Minden Szempontot Bölcsen Mérlegelő Bizottság majd eldönti az írócelebek rangsorát.
Mindezt csak azért mondom, mert az a gyanúm, hogy amíg az írótársadalom efféle dolgait a politikum rendezi (a maga sajátos elvei szerint), addig nem lehet szó objektív válogatásról (megítélésről, besorolásról). A jóvátehető döntések érdekében azt ajánlanám, hogy az Írók utcájának páros és páratlan oldalán is legyen egy-egy Múzejom, az egyikben a rendszer kegyeltjei, a másikban az ellenzékiek. A mindent felforgató gengszterváltás után elegendő volna csak a két firmát kicserélni, kisebb zörrenések után pedig csak néhány büsztöt és hagyatékot kellene átcipelni a túloldalra.”
A kötetbe fölvettem egy 1973-ban született dokumentumot is, az írója Hajdu Győző, a címzettje pedig Fazekas János, a kommunista párt egyik igen befolyásos tisztségviselője volt. H. Gy. számtalan esetben fordult hozzá, remélte, hogy most is sikere lesz. „Az Írószövetség nemzetiségi bizottságában, valamint a Marosvásárhelyi Írói Egyesületben és az Igaz Szó szerkesztőségében az utóbbi időben többször felvetődött a romániai magyar irodalom múzeumának kérdése, illetve e múzeum létrehozásának szükségessége. A szervezeti keret hiánya miatt az ötvenéves romániai magyar irodalom rendkívül értékes dokumentumai, kéziratai stb. magánszemélyek kezén elkallódnak.” – Ennek a szétszóratásnak a megelőzése érdekében kilincsel a főelvtársnál. Stb.
Hogyan került hozzám a dokumentum? (A válasz megértéséhez két dolgot kell tudni: 1995. szept. – 2001. febr. között a Látó folyóirat szerkesztősége mellett működő Aranka György Alapítvány titkára voltam; abban az időben Gálfalvi György volt a lap főszerkesztője.) „Történt pedig, hogy az én eljövetelem után a Látó szerkesztőségét átköltöztették két utcával odébb, mert a volt Magyar Iparkamara épületét kinézték maguknak az új hatalom emberei. Gyurka bácsinak fogalma sem volt arról, hogy az Igaz Szó szerkesztőségének archívumát – törvény szerint – az állami irattárnak kellett volna beadnia, kiadta az utasítást: nem viszünk mindent, tessék szelektálni. Arra jártam, megláttam a nagy halom papírt, és kiválasztottam néhány iratrendezőt az utókor számára. Az egyik dosszié Hajdu Győző 1973-as levelezésének egy részét tartalmazta.”
A dossziét 2020 nyarán visszajuttattam a jelenlegi főszerkesztőnek; vélhetően a leendő múzeum ékessége lesz.
