Egykor városunk arra volt büszke, hogy a nagy építő polgármester, majd utódai – hellyel-közzel – jóformán a várost szegélyező szántóföldekig kivitték az aszfaltozott utakat.
Egykor városunk arra volt büszke, hogy a nagy építő polgármester, majd utódai – hellyel-közzel – jóformán a várost szegélyező szántóföldekig kivitték az aszfaltozott utakat. Persze, attól még távol állunk, hogy az erdei utak és ösvények, vadcsapások (nem egyenlő a sorscsapásokkal) is ki legyenek kövezve, le legyenek öntve szurok és homok elegyével (klasszikus aszfalttal). A már létező városias utak, utcák és terek burkolata sem tökéletes, bár történtek lépések a kövezet és kövezés megújítására (gyanús
„piskótaügyletekről” nem is pisszentve egy fonémát sem), a romlás megállíthatatlan, a javítás bármikor leállítható pénz hiányában, egyszóval és globálisan, amint elhagyod a belvárost és a főutakat a belterületen, a városban nagy a sár, rengeteg a pocsolya, gödör, ahol a lakosság még mindig nagyobbik hányada kénytelen gyalog járni. Át- és belegázolni.
Ennek folyományaként egyfelől elönt a sárga irigység, hogyan csinálják azt Nyugaton, hogy bármennyit járhatsz Párizs vagy Róma, Berlin vagy London és New York utcáin, sohasem lesz sáros a cipőd? Másfelől naponta kiújulnak a viták családi környezetben a házasfelek és egy fedél alatt élő generációk között: le kell-e vetni a cipőt, csizmát, bocskort, lábbelit, körömcipőt, bakancsot, amint belépünk a saját lakásunkba, felmenőink, leszármazottaink, rokoni kötelékkel szeretett hozzátartozóink honába?
A legtöbb esetben – még válófélben levőknél és az örök haragot gyakorló-mímelő felek között is – a válasz igen. (Más lehetséges reakciók: természetesen, hogyan másként? hát ez kérdés? stb.) Elvégre nem takarítunk mindennap. Hetente max. kétszer porszívózol, húsvét előtt blokklakóként a szomszédság nagy örömére a porolónál kivered a szőnyegeket; takarítónő is csak egyszer jön egy héten (havonta), kéthetente, ha már megengedheted; idősebb vidéki-erdélyi nőrokonod is csak ritkán vendégeskedik nálatok, és nem tudja, mit kezdjen magával, úgy unatkozik, amíg ti dolgoztok, futkostok, gondol egyet, és rendet rak (a kamarában, konyhában az edények között – ajajj! –, mert ti örökké rohantok, alig értek rá a háztartás ügyeivel vacakolni). A mindennapos takarítás lejárt egyszerre a cselédtartó (háztartási alkalmazott) korral, a nagymamák egyáltalán kiszerettek az örök szolgaságból. A tisztaságmániásokat ma már megszólják, nagyvárosi neurózisnak tulajdonítják eltévelyedésüket, általános szánalom és titkos irtózat övezi környezetükben is.
Eddig minden rendben is lenne, de mi van akkor, ha vendégségbe megyünk (kényszerülünk)? Le kell vetnünk a cipőnk? Adnak papucsot, pampót, mamuszt? Esetleg nem társalgást gátló tényező, ha zokniban, harisnyában, mezítláb pompázunk?
És ha könyvtárba, templomba, elegáns üzletbe, szalonba, vendéglőbe, szőnyegezett étterembe toppanunk be allgemeine locspocs, hóolvadás, vízözön, sárlavina idején? Némely műemlék múzeumépületben adnak posztópapucsot, védőhuzatot a cipőkre. A Louvre-ban nem, úgy emlékszem.
Nálunk odahaza nagyobb léptékű mindennapos vendégjárás folyt. Soha nem láttam, hogy valakivel levétették volna lábbelijét. Apám-anyám szerint – ők még a XX. század első felében szocializálódtak polgári családokban, meg is büntették érte különböző, szociálisan érzéketlen-érzékeny rendszerek – az efféle elvárás, igény elég kínos, megalázó, az embert, a vendéget gyakran kínos helyzetbe hozza, azt feltételezi, hogy az illető nem törölt lábat, faragatlan, hiányzik belőle az alapvető polgári pedantéria, vagy egész egyszerűen lyukas a fuszeklije, harisnyája. Meg aztán a vendégjog szerint, ha önként szabadulsz meg saruidtól, az üdvözölendő. Ha meg ragaszkodsz hozzá, hogy csizmában, topánkában stb. maradj, akkor tiszteletben kell tartani akaratod, személyiségi zavarod.
Mások szerint viszont mindenképpen le kell húzatni, legyen ő akár a római pápa. (Úgy tűnik, nem nagyon szokott mostanában nálunk járni. De ne szóljunk bele a vatikáni külpolitikába.) Ámbátor én leginkább falusi házaknál tapasztaltam, amikor kilátogattam honi magyar falvainkba (Balogh Edgár-osan szólva) – nem sokszor, de azért húsz-huszonöt alkalomnál többször, ha ez számít – és a jó erdélyi sárkolonc ugyancsak lehúzta a lábam, kedélyem, és ilyenkor vállaltam a zokniban vendégeskedés minden hátrányát.
Mint látható, személy szerint (nem) idegen tőlem a határozatlanság e tekintetben.
