Lélektincsek ünnepnapra

• 2020-12-30 16:02:20

• Nagy Székely Ildikó

Katalin határidőnaplójában mindig az év utolsó reggele volt a legzsúfoltabb. Szépülni vágyók névsora – megannyi, órára beosztott női név – sorakozott a halványkék füzet hátsó oldalán, a 31-es szám alatt, mellettük rövid, pár szavas megjegyzések – vágás, festés, konty, dauer – a pontos időbeosztás megkönnyítéséért. A negyvenötödik születésnapjához közeledő fodrásznő szerette a pontosságot, az előreláthatóságot, de legalább ennyire odavolt a váratlan fordulatokkal teli történetekért. Nála jobb hallgatóságot keresve sem találhattak volna a tömbházlakásból lett szalon vendégei. 

– Már kiskoromban megtapasztaltam, mennyire fontos egy nőnek, hogy a hajával varázsoló kezek a lelke gyűrődésein is végigsimítsanak párszor – jegyezte meg Katalin beszélgetésünk elején. – Nagymamámhoz rendszeresen járt ondolálni egy vele szinte egykorú fodrásznő. Azt hiszem, attól az asszonytól lestem el az értő hallgatás művészetét. Miközben rövid, tömzsi ujjai fürgén vették sorba az őszülő tincseket, kuncsaftja minden szavára figyelt, a panaszra megértőn sóhajtott, a vidám beszámolóra jóízűen kuncogott. Szóban ritkán jelzett vissza, a látogatása végén mégis egy derűs, kiegyensúlyozott párbeszéd emlékét hagyta a beszélőben és a közelben settenkedő unokában, azaz bennem is.

– Akkor határoztad el, hogy te is erre a pályára lépsz? – szóltam közbe.

– Dehogy. Gyerekként, a barátnőimhez hasonlóan rivaldafényre vágytam, nem pedig arra, hogy az ünnepek háttérmunkása legyek. Színésznő vagy híres énekesnő szerettem volna lenni, a fehér-fekete tévénkben közvetített táncdalfesztiválok és szilveszteri műsorok szereplőivel végig is énekeltem az egész repertoárt. De már az általános iskolában be kellett látnom, hogy a lelkesedésemhez nem társul zenei hallás, így lassan lemondtam a csillogó álmokról. Érettségi után egy Németországban bébiszitterkedő barátnőmnek köszönhetően nekem is lehetőségem nyílt belekóstolni a kinti életbe. Ő egy Erdélyből kitelepedett család két kislányára vigyázott, és amikor két év után haza készült, engem ajánlott be maga helyett. 

– Milyen volt a külföldön töltött időszakod? 

– Nagyon különleges. Nemcsak a német nyelvtudásomat tökéletesítettem, de egy új, felelőségteljes, és mégis könnyed életstílust is a magamévá tettem. A legtöbbet azonban saját magamról tanultam. Nem sokkal a kiutazásom előtt letettem a sofőrvizsgát, de az meg sem fordult a fejemben, hogy kint majd szükségem lesz a frissen szerzett jogosítványra. Amikor azonban a családfő a kezembe nyomta a méregdrága autójuk kulcsát, és a legtermészetesebb hangon közölte, hogy másnap én viszem óvodába és iskolába a csemetéket, azt hittem, menten megfutamodom. Végül mégis egész jól boldogultam, még a legnagyobb kihívásnak érzett parkolás is gond nélkül összejött. Akkor döbbentem rá, hogy többre vagyok képes, mint amit magamról feltételeztem, és ez a tudat sokkal bátrabbá, magabiztosabbá tett. Amikor lejárt az egy év, amire a szerződésem szólt, lehetőségem lett volna hosszabbítani, de én a hazatérést választottam. Egy régi vágyamat követve felvételiztem a pszichológia szakra. Két évet végeztem el, aztán egy furcsa, esztelen szerelem erről az útról is lesodort. Őszintén szólva nem bánom, hogy így alakult, másként ugyanis nem találtam volna rá az igazi szenvedélyemre, a fodrászatra. Az akkori barátom nővérének volt egy fodrászszalonja, ő kívántatta meg velem a mesterséget, amit titokban már kislányként csodáltam. Mire a tanfolyamot elvégeztem, a párkapcsolatomból már semmi sem volt, a sógornőjelöltemmel azonban megmaradt a barátság. Egy ideig nála dolgoztam, aztán úgy éreztem, ideje önállósodni. A fodrásztanfolyamon összebarátkoztam két lánnyal. Felvettem velük a kapcsolatot, és ők beleegyeztek, hogy közösen nyissunk egy szalont. A kezdeti nehézségek ellenére nagyon izgalmas és szép időszak kezdődött akkor az életemben. Addig volt zötyögős az egész, amíg sikerült kialakítanunk a klienskört, de ez pár hónap alatt összejött. Nagyon élveztem, hogy szinte minden szépülni jövő hölgy a bizalmába fogadott, családról, munkáról és sok másról is meséltek, néha pedig tanácsot is kértek tőlem vendégek. Időnként megrázó történeteket is hallottam, amelyekről persze nem beszélhetek. De a lényeg, hogy egy-egy új frizura megszületésével párhuzamosan életutak tárultak fel előttem, és ez annyira magával ragadott, hogy a nap végén, akár tíz óra lábon állás után sem éreztem fáradtságot. Néha vicces jelenetek is lezajlottak a szalonban, például zárás előtt két egyforma kabát összecserélődött, és a tulajdonosaik csak otthon vették észre a bakit. Érdekes módon mindketten a kabátjukban tartották a mobiltelefonjukat, és amikor a másik mobilján megtalálták a számomat, és egymás után felhívtak, hirtelen azt sem tudtam, kivel beszélek. Kicsit olyan volt, mintha egy kabaré-előadás szereplői lennénk. 

– Gondolom, így szilveszter táján most is sok a munka – jegyeztem meg a beszélgetésünk végén.

– Erre a felvetésre tavaly még sűrűn bólogattam volna, de a koronavírus-járvány ezen is változtatott – felhősödött el Katalin tekintete. – A karantén idején, amikor be kellett zárni a szalont, sokan hívtak haza hajat vágatni, festetni, de nem kockáztattam. Most fogadhatjuk a vendégeket, csak nem igazán van kit. A törzsvendégek persze be-betérnek hozzánk, de a szilveszteri telt házról ezúttal csak álmodozhatunk. Talán majd tavaszra visszatér a régi munkaritmus, vagy legalább valamennyi belőle. De az új esztendő mást is ígér. A németországi ,,családommal” nem szakadt meg a kapcsolat, mi több, nemrég hívtak meg a fiatalabbik lány esküvőjére. Áprilisban lenne a nagy nap, ha a járványhelyzet megengedi. Én mindenesetre lélekben már készülök rá. És még sok más jóra, amit 2021 tartogathat.