Marika néni nemcsak az ízes kovásznai szavak, hangsúlyok egymásba fűzésével, hanem kacagó tekintetével, melegséget árasztó mozdulataival is mesél. Székelyföldi korábbi élettere jó pár derűs történetével ajándékozott meg az óesztendő utolsó napjaiban, én pedig eltettem valamennyit 2024 kezdetére, hogy mindannyiunk számára vidáman induljon az új év. Hátha ez az alaphang a későbbieket is meghatározza.
– Mindaz, amit most elmesélek, az 1989-es forradalom utáni időszakban történt – telepedett le velem szemben a szépen megterített asztalhoz Marika néni, miközben párja, az ösztönös humor furfangjával szintén megáldott Zoli bácsi a kanapén sokat tudó mosollyal csatlakozott a jól ismert események előhívásához.
– A nyolcvanas években mozifelelős voltam Kovásznán. A rendszerváltást követően letiltották a vetítéseket. Bizonyos idő után el kellett menni a néptanács könyvelőségére engedélyeztetés végett, csak azután árulhattuk újra a mozijegyeket – vetítette elém az előzményeket Marika néni. – Mivel nem nagyon ismertem ki magam a néptanácsnál, megkérdeztem a férjemtől, hogy hova kopogjak be, ő pedig felvilágosított, hogy „a második ajtónál bemész, ott van Horváth kisasszony, ő biztos, pitty-patty, aláírja neked, amit kell, hát miért ne írná alá”. El is mentem, be is kopogtam, be is mentem, és köszöntem. Egy férfi volt az irodában, aki megkérdezte tőlem, hogy kit keresek. Látván, hogy a másik íróasztalnál nem ül senki, arra gondoltam, hogy biztos az Horváth kis-
asszony helye, és mondtam is az úrnak, hogy a kolléganőjét keresném, mert alá kellene írnia, és le kellene pecsételnie a jegyárusításra vonatkozó engedélyt. „És ha én pecsételem le, az jó lesz?” – kérdezte rezzenéstelen arccal a férfi. „Megköszönöm szépen, nagyon hálás vagyok” – válaszoltam. Dolgom végeztével nagy boldogan mentem haza elújságolni, hogy másnaptól kezdhetem a vetítést. A férjem kérdezi: „na lepecsételték?” Mondom neki, hogy „le, de nem volt ott Horváth kisasszony, hanem egy férfi, aki nagyon kedvesen kisegített”. A férjem akkor elkacagta magát, úgy adta tudtomra, hogy én Horváth „kisasszonnyal” beszéltem, a megszokottnál vékonyabb hangja és a finom, szinte nőies modora miatt hívták így, ez volt a ragadványneve.
Marika néni Brassóban nevelkedett, a nagyvárosban nem találkozott ezzel a jelenséggel, így nem volt nehéz egy ilyen kabaréba illő jelenet főszereplőjévé válnia. De nem ez volt az egyetlen „neves” történés, amiben része lehetett a kilencvenes évek elején.
– Abban az időszakban úgy jelentek meg egymás után a magánpékségek, mint eső után a gomba – rajzolt máris elém egy újabb élethelyzetet. – Egy illető hetente egyszer Aro gépkocsival hozta Kovásznára a házi kenyeret, mi pedig szépen sorban álltunk érte. Valahányszor hallottam, hogy megjött „Pisică” (sz. m. Macska) bá a friss áruval, rohantam, hogy nehogy lemaradjak róla, hiszen akkoriban nagy szó volt a házi kenyér a kommunista időkben kapható kicsi „elefántpirulák” után. Egy alkalommal éppen előttem fogyott el a mindennapi. Erre én nagyon udvariasan megkérdeztem az illető árust, hogy „Domnul Pisică, mai aduceţi pâine?” (sz. m. Macska úr, még hoz kenyeret?) „Igen, asszonyom, ha vár egy fél órát” – jött a válasz szintén románul. Azzal a férfi el is ment a terepjáróval, valaki pedig a sorból megjegyezte, hogy „na, maga sem fog venni ma kenyeret”. „Miért?” – fordultam hátra meglepetten. „Mert ennek a férfinak a csúfneve a Pisică, igazából Opreának hívják.” Eléggé megszeppentem a felvilágosítás után, de végül mégis kaptam kenyeret.
A második történet után már pörgött is a harmadik.
– Egy üzletben árultam, és egy ismerős nő éppen kabátot keresett. Nálunk hiányzott ez az árucikk, így készségesen átirányítottam a hölgyet Leszek úrnak a turkálójába. „Ha jól ismeri a turkálóst, akkor ki is fogja szolgálni” – tettem hozzá bizalmasan. „Köszönöm szépen, drága Marikám” – mondta a kuncsaft, és engedelmesen távozott. Ahogy kitette a lábát a boltból, a főnököm azzal fordult hozzám, hogy „te tudod, kit küldtél a turkálóba?” „Igen, a lányom osztálytársának az édesanyját” – válaszoltam teljes nyugalommal. „De te tudod, hogy ki az?” – firtatta tovább a főnököm. „Hát ennél többet mit tudjak róla?” – kérdeztem vissza. „Ő Leszek úrnak a felesége, és Leszek úr nem Leszek úr, az csak a ragadványneve, hanem Fejér” – adta végre tudtomra a munkaadóm. Utólag állt össze a fejemben a kép, hogy a kedves vevő bizonyára árakat nézni jött a konkurenciához. De ennek a történetnek sem lett káros következménye. Annak, hogy „szárazon” megúsztam ezeket a helyzeteket, talán az is lehetett az oka, hogy sosem foghatták rám az emberek, hogy haragudnék valakire, vagy rosszat akarnék, netán szándékosan csúfolkodnék egy ismerőssel vagy ismeretlennel.
Marika néniék otthonában a hétköznapok kisebb-nagyobb megpróbáltatásai közepette is állandó vendég volt a derű. Utólag az olyan helyzeteket is el tudták kacagni, mint amikor egy ittas szomszéd összetévesztette az emeleteket, és betántorgott hozzájuk.
– „Itt lakom, nem itt lakom” – találgatta, aztán otthoni ismertetőjelként egy piros cérnát keresett. „Nézze meg, ott a cérna, éppen most ment ki” – igazítottam útba a váratlan látogatót, majd miután követte a képzeletbeli útjelzést, becsuktam mögötte az ajtót – kacagott fel újra a mesélő, aki az évtizedek során más „szomszédos” történetekben sem szenvedett hiányt. Kisbaba volt még a fia, amikor egyszer valamiért ki kellett lépnie a folyosóra, a lakásajtó pedig hirtelen becsukódott mögötte. A biztonsági zár miatt ilyen esetben csak belülről lehetett kinyitni az ajtót, így az apróság egyedül maradt a tömbházlakásban. A kétségbeesett édesanya az első, útjába kerülő szomszédtól segítséget kért. Az illető éppen temetésről jött haza, és azt mondta, hogy átöltözik, utána pedig megpróbálja megoldani a helyzetet. Jött is nemsokára fürdőnadrágban, hogy az emeleti lakásba való felkapaszkodás közben ne tegyen kárt valamelyik „komolyabb” ruhadarabjában. Be is jutott sikeresen a lakásba, és bentről kinyitotta az ajtót, így a történet szerencsésen végződött. Igen ám, de Marika néni éppen munkahelyet váltott akkoriban, és az új főnöke az elkövetkező időszakban sűrűn kezdett érdeklődni az erkölcsi magatartása és a házasélete felől. Nem tudta mire vélni az óvatos célzásokat, amik azt is érintették, hogy vannak-e féltékenységi jelenetek náluk otthon. Csak hónapok múlva derült ki, hogy a szóban forgó cég takarítónője figyelmeztette a főnökét, hogy nehogy megtartsa ezt a „fehérnépet”, hiszen fényes nappal fürdőruhás „pasasok” mászkálnak be az ablakán. Amikor végre tisztázódott a helyzet, Marika néni főnöke nevetve vonta le a következtetést: „és még azt sem mondhatod, Marika, hogy amit rólad előadtak, az nem volt igaz”.
Beszélgetésünk végén egy több mint három évtizedes papírlap is előkerült. „Ha hamarabb hazaértek, a kulcs a lábsurló alatt van” – hirdetik a gondosan kerekített, első osztályos betűk, és a „kulcs” szó alatt egy apró rajz is feltűnik, nehogy a szülők ne értsék, miről van szó. Marika néniék fiának kisdiákkori emléke ez a pár sor, amit az azóta sikeres felnőttekké és gondos szülőkké érett gyermekek (két lány és a szóban forgó egykori kisfiú) édesanyja féltett kincsként őriz. Talán valamikor, az elkövetkezőkben erről a tűzről pattant legénykéről, újdonsült családapáról is szolgálhatok egy kacagtató történetfüzérrel.
