Madárka lázadása
2013-02-26 15:01:02
- Nagy Székely Ildikó
Kora délután már szilárdan álltak a falak. A szeplős, befont hajú építő éppen az utolsó bástyáról emelte le az enyhén hadviselt műanyag poharat, társa guggolva ásta a csatornarendszert a fél homokozót bekebelező várudvaron.
Kora délután már szilárdan álltak a falak. A szeplős, befont hajú építő éppen az utolsó bástyáról emelte le az enyhén hadviselt műanyag poharat, társa guggolva ásta a csatornarendszert a fél homokozót bekebelező várudvaron. A gesztenyefa alatti padról testvéreknek tűntek. A copfos késői gyerek, közte és az ásásba belemélyedt, rövid hajú, szőke lány között tíz év korkülönbség is lehet – állapítottam meg magamban, aztán újra belefeledkeztem játékukba.
– Kész vagy, anya? – szólalt meg a kislány váratlanul. Feszülten figyeltem, mint aki éppen most jött rá, hogy rosszul rakott össze egy kirakóst. Csak akkor tisztult ki újra a kép, amikor pár héttel később ugyanazon a padon beszélgetni kezdtünk. A kislány közben rózsaszín hajtányán láthatatlan köröket rajzolt körénk.
– Szigorúan neveltek a szüleim – kezdte történetét Mónika. – Tizenéveim elején szinte sehova sem jártam, de nem is kívánkoztam sehova. Negyedbeli társaim cigiztek, tekeregtek, nem vágytam közéjük. Egyetlen barátnőm volt, egy szomszéd lány, de ő anyukámmal is nagyon jóban volt, mindent elmondott neki, így vele sem volt igazán bizalmas kapcsolatom. Amikor középiskolába kerültem, hirtelen minden megváltozott körülöttem. A kalitkából kiengedett madár érezheti úgy magát, mint én akkoriban. Bár az otthoni szigor továbbra is megmaradt, úgy gondoltam, enyém a világ. Közben semmit sem tudtam arról, hogy mit jelent nőnek lenni, hogyan kell viselkedni a fiúkkal. Egy nálam jóval idősebb fiú, akit régóta ismertem, elhívott egyszer üdítőzni. Találkozgatni kezdtünk, aztán egy házibuli után felmentem hozzá. Azon az első és egyetlen közös éjszakán fogant meg Tündike, a lányom. 14 éves voltam.
– Hogy élted meg a várandósságot?
– Tulajdonképpen nem igazán fogtam fel, mi történik velem. A sráccal töltött éjszaka után bűntudatom volt, de eszembe sem jutott, hogy az egésznek komolyabb következményei is lehetnek. Amikor rájöttem, hogy kisbabám lesz – nem végeztem tesztet, egyszerűen csak éreztem –, egy ideig nem akartam elhinni. Senkinek nem beszéltem róla, tudtam, hogy senkire sem számíthatok. Szerencsére könnyű várandósságom volt, reggelente, iskolába menet kicsit kimelegedtem, és annyi. Tornaórákra is jártam. Utolsó percig titkoltam, hogy állapotos vagyok.
– Hogy tudtad rejtegetni?
– Sohasem voltam vékony alkat, így senkinek sem tűnt fel, hogy híztam egy kicsit. A családom is csak akkor tudta meg, amikor a várandósság vége felé influenzával orvoshoz kerültem. Nagyon rosszul éreztem magam, és azon a napon meg is született a kislányom. A szüleim persze teljesen kiborultak, látni sem akartak, folyton csak azt hajtogatták, hogy ez nem lehet igaz. Most is magamon érzem a tekintetüket...
– Van még mogyi? – fékezett le hirtelen előttünk a copfos apróság. „Tankolt”, aztán száguldott is tovább.
– Az orvosok nagyon rendesek voltak – nézett rám újra beszélgetőtársam. – Meg egy kedves családdal is megismerkedtem a szülészeten, ők később meg is látogattak. Tündike a vártnál korábban, kis súllyal jött a világra, így a koraszülöttosztályra került, egy hónapig tartották ott. Addig nekem vissza kellett térnem az iskolába, azt mondták, ha mindent bepótolok, nem csapnak ki. Az volt a legnehezebb időszak.
– Hol laktál?
– A szüleimnél. Pár nap kellett nekik, hogy feldolgozzák az egészet, de fel sem merült bennük, hogy kitegyenek otthonról. Amíg iskolában voltam, anyukám vigyázott a kislányomra. A nyári szünidőkben élelmiszerüzletben dolgoztam, azalatt is anyám pesztrálta Tündikét.
– Mit jelentett számodra az anyaság?
– Minden nehézség ellenére első perctől nagyon élveztem. Úgy éreztem, hogy most bepótolhatok mindent, amit a szüleim elmulasztottak velem. Tündike csendes baba volt, ha betettem a kiságyba, nyugodtan tanulhattam mellette, és később is jól le tudta foglalni magát. Voltak rokonok, ismerősök, akik értetlenkedve nézték ezt az egészet, az is elhangzott párszor, hogy miért nem adom be egy otthonba, 18 évesen visszavehetem. De ő nem tárgy, amit adok, veszek.
– Az apa tudott a babáról?
– Igen, de nem ismerte el. Nem is akartam ráerőltetni, Tündike pedig nem érdeklődött az apukája felől. Nem is mondtunk neki semmit róla, majd, mikor eljön az ideje, mindent megtud. De azt nem engedem, hogy az a férfi összetörje a szívét.
– Mi történt érettségi után?
– Akkoriban kezdődött az első igazi párkapcsolatom, szintén egy nálam idősebb fiúval. Sokan ellenezték a viszonyt, de életemben először nem törődtem mások véleményével. Ez volt lázadásom első jele. A középiskola után vendéglőben kezdtem dolgozni, mégpedig úgy, hogy nem kértem hozzá a szüleim beleegyezését. Heti négy napot húztam le reggeltől késő éjszakáig. Ezt persze a szüleim nem nézték jó szemmel, de értésükre adtam, hogy kell a pénz, és kész. Aztán egyetemre mentem. A szüleim mindig sokat áldoztak a taníttatásomra, ezúttal is támogattak. Közben a párkapcsolatom véget ért, és megismerkedtem a mostani párommal. Több mint egy éve együtt vagyunk, Tündike is nagyon szereti, mondta is nemrég, hogy végre neki is van apukája. A párom Németországban dolgozik, azt tervezem, hogy államvizsga után kimegyünk hozzá a lányommal. Idén fejezem be az egyetemet, közben németül tanulok. Kint akár pincérkedéssel is kezdhetem, de mindenképpen szeretnék ott egy egyetemet is elvégezni. Úgy érzem, belefáradtam az itthoni harcba. A vendéglői munkahelyem régóta megszűnt, utána került még egy-két átmeneti meló. Mostanában hetente háromszor járok takarítani, de alig egyharmadát keresem meg annak, amit korábban a borravalókból megtakarítottam. Tündike igényei napról napra nőnek, az egyetem is sok pénzt visz el. A szüleim persze nagyon ellenzik a kitelepedést, tudják, hogy most egyszerre két madár repül ki a fészekből, de ez van.
– Anyu, elfáradtam – kanyarodott újra a pad elé Tündike.
– Indulnunk kell lassan – simogatta meg tekintetével édesanyja. Miközben a buszmegálló felé igyekeztek, gondolatban utánuk osontam. Így távolodóban olyanok voltak újra, mint a testvérek. Égközelben élő, egymást óvó madárgyerekek.
