Magánügy?
2024-07-08 15:00:00
- Kuszálik Péter
Részben az, de a határvonalat roppant nehéz meghúzni. Hajdanán a Ludas Matyi egyik rovata – Magánvélemény közügyekben – efféle dolgokkal foglalkozott; a lényeg: a cikkíró szóvá tehet bármit, ami a közösség ügyeit is sérti. A nyári bulizásokról szólok, mert ez nagyjából az én dolgom, nem a hivatali elöljáróké. Ők csak azt közlik a város közönségével, hogy 0,3 millió lejjel támogatják a hepajt. (Már túltettem magam azon, hogy számonkérjem a Bürgermájsztertől: mire pazarolja a közpénzt, mert amit kidobnak az ablakon, az majd adóemelés formájában tér vissza. Ez a közpénzügyi örökmozgó.)
Elöljáróban egy rövidke vicc. Pistike a farkánál fogva forgatja a macskát. „Mit csinálsz te?!” „Örömet szerzek neki…” „Így?” „Nagyon örül majd, ha elengedem.” Így vagyunk mi is, itt a Felszegen, mindig megkönnyebbülten vesszük tudomásul, ha bezárják a cirkuszt, és eltakarodnak a francba. Vasárnap délután írom e sorokat, még nincs 6 óra. A pénteki Műsorkalauz örömhírt közöl: vasárnap „24 órakor zárul Erdély legnagyobb magyar fesztiválja, a Vibe”. Erről csak annyit: naiv ember, aki ezt elhiszi. Majd csak hétfő reggel hagyják abba a zajongást, áthágva a csendrendelet erre vonatkozó paragrafusát. A program szerint a nagyszínpadon valóban 23.45-kor zárnak, ám utánuk jönnek a kicsik (a magányos zajkeverők), ugyanolyan erős hangszórókkal; vasárnap reggel csak 7 óra után húzták le a főkapcsolót, addig zavartalanul döngött a basszus. Ez magánügy lenne, ha a zaj nem szűrődne ki a buli területéről, de mivel Rés Konrádnak, Sófalvi Szabolcsnak vagy Soós Zolinak kisebb gondja is nagyobb annál, hogy ezt megoldja, már közügyi területre loccsant az egész. A ’feszt igyál’ pedig attól magyar, hogy a nagyszínpad neve Main Stage, s a belvárosi buli (máj. 1. és jún. 1.) The Street Edition néven zajlott: a szó szoros értelmében. A fesztivál tehetségkutató versenye pedig az ősmagyar Epic Music Battle néven osztja áldásait. A bulizás és pia mellett a kipcsak kultúra csúcsaira is feljuthattak a résztvevők, a kínálatból a ’szalmabála-dobálás’ ragadta meg a figyelmemet. A Slam poetry (= iszapköltészet) már nem újdonság.
Az egész cirkusz most is a pénz körül forog (már nemcsak körhintán, hanem óriáskeréken is), huncut, aki nem látja. A Városháza pedig egy – vitatható szintű – szubkultúrát támogat, futtat, dédelget, mondván, hogy „a Kárpát-medence minden részéről látogatnak ide emberek, akik szálláshelyet bérelnek, itt költik el a pénzüket;
(…) most 2-3 nap alatt annyit árulnak a környékbeli üzletek és éttermek, mint máskor egy hónap alatt” (Népújság, júl. 5.). Nincs módom és lehetőségem ellenőrizni, de én nem pénzpatakokról, csupán vékony erekről hallottam. Az idegenforgalom bizonytalan (és roppant nyűgös) pénzforrás, ráadásul a ’műfaj’ közutálatnak örvend, mert a velencei, barcelonai, budapesti stb. városlakók már rég megelégelték az állandó nyüzsgést, dorbézolást és szemetelést. Mi itt a Felszegen is ezt – az éjszakai nyugalmunkat – féltjük. A csendhez és pihenéshez való jogunkat törvény védi, csak épp nincs, aki ezt biztosítsa, garantálja. (A korábbi évek fesztiválos gondjairól többször írtam, s ott erről is bővebben szóltam.)
A témánál maradok, de annak egy másik vonulatát vizsgálom. Hadd lám, milyen külsőségek jellemzik a fesztiválozó fiatalokat? Rövid szociológiai felmérés: első pillantásra is látszik, hogy jómódú népség, az átlagos életszínvonal fölött élő csemeték jönnek el idáig. Ez magánügy, miként az is, hogy túlsúlyosak és mosdatlan a beszédjük. Adnak a külsejükre, mert ismerik a receptet. (Az ide illő példabeszéd: Rodica mondja az anyjának: „Radu elhívott horgászni.” „Fodrász, manikűr, miniszoknya…” „Én meg két órája ásom a gilisztákat!”)
Két kis epizód. Péntek délután három ’leányka’ üldögélt a játszótéri padon. A szerelék: műköröm, műszempilla, tetoválás, testékszer, festett haj. A menü: egy óra alatt öt-öt cigi, egy liter olasz kontyalávaló (színes lötty, kb. 15 fokos), fojtásnak egy-egy dobozos sör. Megadták a módját a bemelegítésnek. Magyar lányok, nem nejlonbabák. Más: szombat este, napszállta előtt egy órával. A töltésen állok, az érkezőket bámulom: a szemek környéke flitterrel megszórva, sok a fekete-fehér összeállítás, mintha ünnepre készültek volna. Ám ez nem a Művelődési Palota szecessziós épülete, a színpad előtti terep majd beporozza a szép kelméket. Jövőre majd farmert vesznek és dzsekit. A beígért kisvonattal és a bérelhető biciklikkel nem találkoztam, viszont vasárnap reggel – száz méteren nyolc komor emberke vánszorgott – láttam egy csemetét, aki szeretett volna már otthon lenni, anyukája konyhájában… A fejét alig bírta mozdítani, mert minden mozdulatra az agya a koponyája belső falára nőtt sündisznótüskékhez ért, borzalmas fájdalmat okozva.
A jó öreg Cato szavaival búcsúzom: „ceterum censeo, Carthaginem esse delendam”. Értelme: továbbra is fenntartom ismeretes álláspontomat: Karthágót el kell pusztítani, a fesztivált pedig a Szaharába kell költöztetni.
