Magyar vizsla

A vizsla régebbi, mint az angol gyep. Azt csak 500 éve nyírják, a vizslát már honfoglaló elődeink is tartották.

Visszatekintve a történelembe, a magyarság sok mindenben jeleskedett, sok mindenben elbukott, még az országát is elveszítette, és közel 500 éven át a térképeken hiába keressük Magyarország nevét, nem találjuk. Ennek a lehangoló történelemnek egyik dicsőséges pontja éppen a kutyatenyésztés. Sikerült olyan fajtákat kitenyészteni őseinknek, amelyek világhírnevet hoztak a magyarságnak. Azt hiszem, minden kutyatartónak illik ismernie őket, különösen, ha magyar ember.

A vadászkutyák elismert magyar fajtái az erdélyi kopó, a drótszőrű, rövidszőrű magyar vizsla és a magyar agár. A terelőkutyák között előkelő helyen van a pumi, a mudi és természetesen a puli. A pásztorkutyák, vagy ahogy nálunkfelé mondjuk, juhászkutyák között a kuvasz és az egyedi küllemű komondor tekintélye csorbíthatatlan.

Sosem tartottam egyiket sem, mert nem tömbházba valók, de kutyakiállításokon, televízióban, könyvekben, neten minden alkalommal, amikor tehetem, gyönyörködöm bennük.

Apropos, televízió. Az Animal Planet 101 nagykutya sorozatában nemrég a simaszőrű magyar vizsláról esett szó. Mindenkit lekörözött küllemével, ugyanis a szakértők azt mondták, hogy a legszebb, a legarisztokratikusabb, legtökéletesebb testalkatú kutya. A virtuális, fajták közti kutyaszépségverseny örök győztese tehát a magyar vizsla. A vizsla nemcsak szép, vadászkutya lévén intelligens is. A szakértők így írják le jellemét: „Kutyával élni életforma. Vizslával különösen. Nála éberebb megfigyelőnk, lelkesebb családtagunk aligha akadhat. Empátiája végtelen. Mikor várakozásteli tekintetét ránk függeszti a bizalom és szeretet mindent betöltő melegségével, mit számít az, hogy a perzsán kicsit koptatta a körmeit? Hogy kilakik a kedvenc fotelünkből? De hát mi ülhetünk máshová is. Ő onnan lát jól minket. Lehet persze nevelni. Okosságuk révén, hozzáértéssel nem is nehéz. A buktató e téren éppen intelligenciájukban keresendő. Biztosítsunk neki elfoglaltságot. Tekintsük partnerünknek, megbízható társnak, nyugodtan beszéljük meg vele problémáinkat. Nem fog kiadni, őbenne soha nem fogunk csalatkozni. Abban azért ne reménykedjünk, legyen bármilyen nagyszájú is, hogy a betörőt feltartóztatja, hacsak nem egy kis játékért, simogatásért!” (Kutyaőrültek)

A vizsla régebbi, mint az angol gyep. Azt csak 500 éve nyírják, a vizslát már honfoglaló elődeink is tartották. Mint a harcos, nomád népek általában, szenvedélyes vadászok voltak. A nyílt rónán keleti típusú agaraikkal, a csalitos, fedett terepen kopóikkal űzték, kergették a vadat. Történelmi és néprajzi analógiákból kikövetkeztethető, hogy volt közöttük egy nem túl nagy, sárga, olykor egészen világos homokszínű, néha barna, néha foltos eb. Ez kiváltképpen jó orrával tűnt ki. Addig keresgélt, kutatta a vadat – elsősorban apróvadat – (vizslatott – innen kapta a nevét is –, kajtárkodott), míg fellelte azt, s jelezvén a vadásznak, az időben felkészülhetett egy jó nyíllövésre. Az elejtett vadat aztán fel is vette, s átadta a vadásznak. Kitűnő szaglásánál fogva alkalmas volt a sebzett vad utánkeresésére is. Nos, ebből a fajtából lett a mai magyar vizsla, eltérően a többi kontinentális vizslától, amelyek származása egy közös spanyol ősre vezethető vissza, s a középkor végén terjedtek el, amikor a sörétes puskát minden vadász használta már.

A magyar vizsla legkorábbi ábrázolását a XII. századi Codex Albensisben találjuk. Kódexirodalmunk egyik legbecsesebb emlékében, a Képes Krónikában (1358-tól) ismét felbukkan a vizsla őse. Mivel a miniátor, Hertul fia Miklós tökéletes hűséggel örökítette meg korának viseletét, fegyvereit, bizonyos, hogy az általa ábrázolt ebek is a kor kutyái voltak. A török megjelenésével felbukkan azok sárga vadászebe, mely a magyarra igen fajzik, ám ezek inkább fürjészők voltak. E két fajta kereszteződéséből alakult ki végül is az alaptípus. A jó kutyát természetesen nagy becsben tartották, ajándékként is nagy értéket képviselt.

A XIX. század vége felé megritkult az állomány, s az 1884-ben meginduló törzskönyvezésben hiába keressük a fajtát. Egy-egy versenyen, apróhirdetésben fel-feltűnik, míg végre 1916-ban Thuróczy Tibor a Nimródban felhívást tesz közzé a magyar vizsla megmentése érdekében. Végül is sikerült, ha viszontagságosan is, de ma már a világon mindenütt kedvelt a mi büszkeségünk, a magyar vizsla.

Mindez a simaszőrűre érvényes, ugyanis a drótszőrű jóval későbbi és ritkább a kutyapiacon. Ismerjük megálmodóját és kitenyésztőjét. Vasas József hejőcsabai tenyésztő a magyar vizsla és a német drótszőrű vizsla keresztezéséből kitenyésztette a 20. század negyvenes évei elején a drótszőrű változatot. Ahogy a szakértők mondják, van még rajta javítanivaló, de 1966-tól elismerik a fajtát.