Rögtön a székely szabadság napja után már közleményben jelezte a csendőrség, hogy bírságolni készül, és nem is tartott sokat, amíg az egyenruhások a tettek mezejére léptek.
Rögtön a székely szabadság napja után már közleményben jelezte a csendőrség, hogy bírságolni készül, és nem is tartott sokat, amíg az egyenruhások a tettek mezejére léptek: 84 embert bírságoltak meg a videofelvételek alapján, amihez még hozzáadódik a zászlófaragó atyafi elleni bűnvádi feljelentés. Amikor magyarok ellen irányuló cselekedetekről van szó, már korántsem ilyen buzgók a hatóságok.
Egyes hírforrások szerint olyanok is kaptak most bírságot, akik ott sem voltak a rendezvényen, lehet, valahol gondok vannak a hatósági archívumokban... vagy csak pusztán megszokásból kézbesítettek jegyzőkönyvet ismét régebbi címekre. És minden bizonnyal újabb jogi harcok indulnak a friss bírságok nyomán is, miközben a régiek még le sem zárultak, hiszen például a Székely Nemzeti Tanács elnökére két éve kirótt büntetés ügyében máig sincs jogerős bírósági döntés. Székelyként, úgy tűnik, adót fizetni és hallgatni van jogunk.
Mással szemben messze nem ilyen szigorúak a hatóságok. Minap az adófizetői pénzen már csak alig éltetett közszolgálati televízió egy késő esti adásából derült ki, hogy a fekete márciusi Görgény-völgyi
mozgósítás egyik felelőse nemcsak hogy szabadlábon, hanem ugyanúgy állami állásban van, mint negyedszázada is volt a községházán. Nagy tétet nem lenne érdemes arra tenni, hogy a vádhatóság valaha is kérdőre vonná másmiért, mint egészsége kapcsán. Iskolapélda a kettős mércére.
Adófizetőként – és efelett talán valamikor a többségiek is elgondolkodhatnak – igazán dühítő, hogy ha az állam teljes intézményrendszere legalább annyira jól működne, mint belügyi erőszakszervezetei és a korrupciós ügyekben illetékes vádhatósága is, olyan országunk lehetne, aminek legalább az öreg földrész csodájára járna. Ha ilyen eredményesen tudna ez az állam egészségügyi, közlekedési infrastruktúrát alkotni és fenntartani, reálgazdaságot is segítő beruházásokat eszközölni, a rendszerváltás óta eltelt szűk három évtized alatt talán be is értük volna életszínvonalban a kontinens nyugati felét. Talán az is meglehet, hogy nem polgártársaink milliói keresnék a betevőt olcsó vendégmunkásként a nyugati országokban, hanem itt keresnék a boldogulást más európai államok munkavállalói. Akkor mondhatnánk azt, hogy kezdenek valóra válni az első szabad márciuskor táplált reményeink. Melyek még mindig az álmok birodalmában vannak, és az idén nagyon sokan kellene nagyon okosan eljárjanak ahhoz, hogy a valósággá válás útján ezeknek az álmoknak a megvalósításáért tehessenek egy lépést.
