Markó Béla: Angyalszín
Aknay János képeihez
Az angyal sokszor fekete,
az angyal csak ritkán fehér,
mivel az angyal ott lakik,
ahol a kettő összeér,
az angyal kék vagy zöld talán,
az angyal néha vérpiros,
attól függ, éppen mit takar
a vászon vagy a papiros,
se hattyúszárny, se libatoll,
se színtelen, se szagtalan,
se könnytelen, se képtelen,
se vágytalan, se hangtalan,
mert a fehérben benne van
a sárga is, a barna is,
s ha kitaszítják, oda hull
nyilván a sátán maga is,
semmit sem bújtat a sötét,
ijesztget mégis szüntelen,
alaktalan az éjszaka,
s természetesen bűntelen,
de minden, ami hófehér,
a hó, a hó, a hó, a hó
bármikor gyilkosod lehet,
se jó, se rossz: mindenható,
és benne élnek a színek,
múlt is, jövő is benne él,
nem mindegy, hogy mit hívsz elő,
a fehér halálos veszély,
be kell tölteni minden űrt,
rést hagyni rajta nem lehet,
az angyal nő vagy férfi tán,
s nem ártalmatlan kisgyerek,
az angyal csupa fájdalom,
létező és tapintható,
az angyal végre nézhető,
és persze körülírható,
az angyal úgy vigyáz reánk,
hogy titkolja a végtelent,
s egy olyan Istent képvisel,
aki továbbra is teremt,
az asszonyangyal-glória
eltakarja az ördögöt,
és csak a festő tudja, hogy
mi rejlik a vászon mögött,
vagy ő sem, hiszen úgyse lesz
a mennyországból visszaút,
hogyha már a festék nyomán
a pokol tüze kialudt,
az angyal arca gyönyörű,
de rajta ül a rettenet,
simogatja egy férfikéz:
irgalmatlan festőecset.
