Sietek tisztázni: a közelgő megemlékezések, amelyektől semmi nem ment meg bennünket, minden bizonnyal számos olyan eseményt idéznek fel a harminc évvel ezelőtti hónapokból és akár az utána következett évekből, amelyeket szemtanúk vallomásai, beszélgetései tesznek hitelessé. Vagy legalábbis megpróbálják hitelesnek vallani a megszólalók.
Jómagam nem ennek az emlékezeti özönvíznek szeretnék itt és most elébe menni, csupán arra hívnám fel a figyelmet, hogy óvatosan kell bánni ezekkel a beszámolókkal. Semmi baj nincs azzal, ha többen többféleképpen emlékszünk a megtörténtekre, de az már nincs rendben, ha tényszerűen megtörtént eseményekről nem a valóságnak megfelelően írunk.
Nincs és nem is lesz Facebook-fiókom, magán- (belátom: maradi) véleményem, hogy ez a kapcsolati forma nem közelíti, hanem eltávolítja egymástól az embereket, olyannyira elszaporodtak a féktelen, túlfűtött érzelmektől teli megnyilatkozások, hogy egyre kevesebb idő marad az egymást megértő vagy legalább elfogadó véleménycserére.
Így aztán kedves barátom hívta fel a figyelmemet, hogy alulírott neve szóba került egy bejegyzésben. Átküldte hozzám az inkriminált szöveget, és arra biztatott, hogy ne hagyjam szó nélkül. A történet, röviden: a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója, Gáspárik Attila, egy felvetés kapcsán, amely a színház jegyáraival foglalkozik, válaszában arról ír, hogy valamikor a kétezres évek elején a Maros Megyei Tanács magához „követelte” a színház gazdasági irányítását, de a Virág György által vezetett intézmény a színészek fizetését sem tudta megoldani.
Kedves Attila! Nem tudom, hogy közel húsz év távlatából miért lehet érv ez a kijelentés a színházi jegyárak színvonalát illetően, és azt sem tudom, az én nevem ebből a szempontból mennyire igazítja el a vélhetően a színházat szerető és látogató kérdezőt.
Arra viszont elég jól emlékszem, hogy a Maros Megyei Tanács mindenkori fenntartásában működő művelődési intézmények (szám szerint tíz vagy tizenegy, attól függően, hogy a Megyei Könyvtárat és a Teleki Tékát együtt vagy külön számítjuk, esetleg a Látó és a Vatra folyóiratokat is egyenként vagy „párban” vesszük-e figyelembe) igazgatását elég jól sikerül mind a mai napig megoldani a megyei tanács mindenkori vezetőinek. Szó sem volt arról, hogy még a színház költségvetését is a Maros Megyei Tanács óhajtotta volna felvállalni. Egyszerűen arról volt szó, hogy a színházat a marosvásárhelyi tanácshoz szerettük volna rendelni, mivel az akkori Művelődési Minisztérium meg akarta szüntetni a központi finanszírozást. Mivel pedig ebben az ügyben többekkel személyesen eljártunk Bukarestben, kormányhatározatot is megfogalmaztunk a város kötelezettségéről a színház finanszírozása érdekében, elég biztosan állíthatom, hogy a Maros Megyei Tanács minden tőle telhetőt megtett azért, hogy ez a rangos intézmény biztos anyagi háttérrel rendelkezzék. Talán kérdezhetted volna a velem együtt Bukarestbe tartó Béres Andrástól is, hogy hogy is volt ez?
Az nem a tanács „bűne” volt, hogy egy magyar és egy román színész (Szélyes Ferenc és Nicolae Cristache) immár végső megoldásként éhségsztrájkba kezdett, hanem a város akkori és jelenlegi vezetőjét illene megkérdezni, miért nem vállalt egy ilyen intézményt? Esetleg azt is meg kellene kérdezni, hogy miért nem vette a fáradságot Dorin Florea, hogy a társulat színe elé álljon azokban a kritikus napokban? Ugyanis 2002. február 16-án őt csupán akkori szóvivője, Marius Paşcan képviselte, és ott olyan épületes „üzenetet” is megfogalmazott a városvezető nevében, miszerint amíg az utcákon sokasodó gödröket anyagiak hiányában a város nem tudja megoldani, addig nem tudja a színház finanszírozását sem támogatni.
Nem szándékom hivalkodni: a fizetések gondját akkor is a Maros Megyei Tanács oldotta meg, törvényesen, mint azt a Számvevőszék jegyzőkönyve is rögzíti. A fenti, napra pontos hivatkozást sem kérkedés céljából írtam le, egyszerűen elővettem 2011-ben megjelent Naplómat, hogy ne tévedjek.
Úgy gondolom, hogy amíg még élünk elég számosan azok közül, akiket anno a közügyek intézésére alkalmasnak találtak (legtöbbünket nem egyéni érdemeink alapján, hanem a körülményeknek köszönhetően), addig nem kellene a valóságnak meg nem felelő hivatkozásokat forgalmazni, még a Facebookon sem. Tudom, nem akadályozhatom meg a szabad véleménynyilvánítást, de szeretném kérni, hogy a „türelmetlenek” várjanak egy kis ideig pellengérre állításunkkal. Hinni szeretném, hogy Gáspárik Attila tudja: engem soha nem kellett a színjátszás, a színház, kiemelten a marosvásárhelyi színház szeretetére és támogatására biztatni.
Budapest, 2019. szeptember 28.
