Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Egy történelmi kor krónikája a nagy emberek tetteiből és a kisemberek élettörténetéből áll össze. Az előbbiek ténykedései mindig befolyásolták az utóbbiak sorsát, és fordítva is érvényes az állítás. Az eseményekből annyi marad fenn évszázadokig, amit lejegyeznek, megőriznek, továbbadnak, végül pedig visszaemlékeznek rá. A kutatók tudják, hogy a dokumentumok (esetenként a régészeti leletek) tanulmányozása mellett milyen fontosak ezek a kisembertörténetek, az „oral history”, ami a hivatalos dokumentumokon túl vagy akár a korabeli sajtóban megjelentektől eltérően más-más szempontból világítja meg az adott történelmi kort.
Ezért fontosak a naplók, a visszaemlékezések, az önéletrajzok, amelyeket elődeink hátrahagynak. A marosvásárhelyi Erdélyi Imre Megnőttek a hegyek címmel megjelent naplója is egy ilyen különleges krónika. A kötet a XX. század hiteles korrajza, amelyet a „mesélő” élvezetes, olvasmányos stílusban vetett papírra. A szerző 1922-ben született, nem sokkal azután, hogy
Erdélyt bekebelezte Románia. Édesapja az első világháborúban valószínű, hogy megjárta a „doberdói nagy hegy” kálváriáját, hiszen olasz fogságba esett, majd, amint a sorokból kitűnik, a nagy háborúra nem dicsőségesen emlékezett. Sokáig egy láda rejtekébe zárta a kitüntetéseket, majd elégette, és senkinek sem számolt be az eseményekről. Talán nem véletlen, hogy ez a mozzanat indítja a visszaemlékezést, hiszen az első világháború egy új korszakot nyitott meg, és az ehhez való viszonyulás az Erdélyi Imre naplója, amely tipikusan erdélyi magyar életútról számol be apró, finom mozzanataival, személyes vallomásaival. Olvashatunk a román és a magyar nemzetiségűek kulturális különbözőségéből adódó élethelyzetekről is, a két világháború között a gazdasági helyzet miatt kialakult munkaerő-elvándorlásról a Székelyföldről a Regátba. És mindezekről nem száraz, tényszerű leírásokból szerzünk tudomást, hanem a naplóvezető ízes-zamatos szavain keresztül. Szinte magunkénak érezhetjük fiatalkori kihívásait, az átélt élményeit, a találkozásokat. Aztán Erdélyi Imre életét – mint sok más nemzedékbeli társáét – kettétöri a második világháború. Következett a berukkolás, a front, majd a fogság. A könyv vaskos része ezeket az élményeket részletezi. Ma már külön helye van az emlékirodalomban a második világháborút átélt katonák vallomásaiból született naplóknak, s ezen belül a fogságot átéltek vallomásaiból született köteteknek, hiszen több százezren átélték a poklok poklát. Volt, aki hazatérve még a családdal sem osztotta meg emlékeit, másoknak pedig nem volt íráskészségük elmondani mindazt, amit átéltek, jobb esetben történészeknek, helyi krónikásoknak meséltek a borzalmakról. Az Erdélyi Imre kötetében leírtak eltérnek mindezektől, hiszen a kiváló íráskészséggel rendelkező szerző annyira részletesen, belső érzéseit, gondolatait kivetítve írja le a frontot, majd a fogságot, hogy szinte játékfilmszerűen követhetjük az eseményeket, a krónikással együtt izgulunk, és szinte várjuk, hogy tovább olvassuk, mi fog történni a következő napokban. Bár a halállal is szembenéz nemegyszer a mesélő, nem tragikus a történet. A székely észjárás, a humor, a hazatérésbe vetett hit gondolata szebbé, elviselhetőbbé teszi a fogságot, és talán ennek is köszönhette Erdélyi Imre, hogy túlélte a megpróbáltatásokat. A történet nem ér véget a hazatéréssel. Mi több, a folytatás is izgalmas. Ahogy leírja, jött a házasélet, a munkahelyi beilleszkedés és a második világháborút követő kommunista rendszer. Ne keressen senki az akkori rendszert dicsérő vagy elmarasztaló sorokat e naplóban, hiszen másként kapunk képet az akkori korról. Erdélyi Imre ugyanis kerékpárral bejárta Romániát. Kalandozásai során emberekkel találkozott, településeket járt be, és a helyszíneken végigvezetve az olvasókat teljesedik ki a korabeli kép az országról. Szinte riportszerűen jelennek meg az alanyok, a helyszínek leírása, a párbeszédek, hiteles korrajzot tükrözve. És Erdélyi Imre nemcsak a határon belül, hanem a rendszer adta lehetőségek és korlátok között bringázott Jugoszláviában (ma már több országhatárt kellene átlépnie), majd körbekarikázta Csehszlovákiát. És nemcsak turistaként járta az akkori szocialista tömb országait, hanem felkereste bajtársait, katonatársait. A legérdekesebb és különlegesebb kerékpáros útja 1992-ben volt, amelyet 70 évesen Ukrajnában tett, visszatérve fogságának helyszínére (sz.m.: az Árgus című kiadványunkban a ‘90-es években röviden beszámoltunk erről az útról). Érdemes összehasonlítani, megfigyelni azt, hogy miként látja a szabad emberként visszatérő egykori fogoly a helyszíneket egy, a Szovjetunió szétbomlása után létrejött országban, miként éli át újra az egykori történéseket az a „kisember”, akit csak úgy elsodort „a nagy történelem”. Az az ember, akinek volt ereje túlélni, átélni, megírni mindezt.
Lánya, Simó (Erdélyi) Ágnes az ajánlásban megemlíti, hogy az édesapa 1988-ban kezdte emlékeit papírra vetni, és kisebb-nagyobb megszakítással 13 éven át állt össze a kötet anyaga, amely igazi csemege a kutatóknak és minden olvasónak, hiszen valós képet kaphatunk – sajátos megvilágításban – egy igen viharos évszázadról. Még egy adalék, hogy a leírtakat képmelléklettel egészítették ki, ami még hitelesebbé teszi az olvasmányt.
Olvasás közben eljátszottam a gondolattal: ha angol nyelven jelent volna meg a könyv, és valamelyik – történelmi ihletésű játékfilmek iránt érdeklődő – hollywoodi producer kezébe kerülne, akkor biztos, hogy izgalmas forgatókönyv születne. Ha elolvassák, biztos, hogy nem tűnik túlzásnak ez az állítás.
A kötetet február 21-én 17 órakor a Bernády Házban mutatja be dr. Berekméri Árpád Róbert történész-levéltáros.