A megszelídített kert
2013-05-01 14:29:38
- Nagy Székely Ildikó
Zsuzsi sok mindent és mindenkit megszelídített már életében. Harmadik emeleti tömbházlakásból lepottyant kismacskát, pár hónapos, távollétemben héttorkú sárkánnyá változott királyfimat, ablakpárkányon kosztoló galambokra lövöldöző szomszédot.
Zsuzsi sok mindent és mindenkit megszelídített már életében. Harmadik emeleti tömbházlakásból lepottyant kismacskát, pár hónapos, távollétemben héttorkú sárkánnyá változott királyfimat, ablakpárkányon kosztoló galambokra lövöldöző szomszédot. Az utóbbi időben azonban mintha elkerülték volna a lehetőségek, háromdimenziós napi pályáján keringve – munkából a háztartásba, onnan beteg édesanyjához és vissza – egyre inkább úgy érezte, elillant belőle az a megmagyarázhatatlan erő, amivel magához vonzotta a védelemre szorulókat. Aztán észrevétlenül mégis újra megteremtődtek számára a csoda mozaikdarabjai. Összerakta, kifényesítette, majd miután egységes képpé formálódtak, nekem is megmutatta őket.
Amikor becsukódott mögöttünk a garázsajtó, pár pillanatig koromsötét vett körül. Az orrom hegyéig sem látva araszoltam az autó mozdulatlan, szürke fémteste mellett a szemközti falig, ami hirtelen ajtóként nyílott, és engedte megpillantanom a túloldali világot. Fejem fölött virágzó faágak, a vendégváró szék szomszédságában nefelejcs-család, lábamnál friss fű, pár lépésnyire, egy elkerített részen újszülött palánták... Mintha a tavasz is beleszeretett volna ebbe a parányi kertbe, olyan bőkezűen szórta rá kincseit.
– Amit egyszer itt elültetek, az megmarad. Pedig én és a kertészet olyanok vagyunk, mint a vasút: én az egyik sín, ő a másik. Ezért is nevezem így ezt a helyet – mutatott vendéglátóm az öreg kerítésen feketéllő betűkre: Zsuzsi titkos varázskertje.
– Érdekes, ilyen fehér virágot nem is ültettem – mosolygott a karnyújtásnyira sorakozó, szépséges jövevényekre, aztán arról beszélt, hogy időnként egész máshol kelnek ki a növények, mint ahova a magot elhelyezi. Az árvácskákkal is így járt, azok költöztetése is a szél műve lehetett – magyarázta, aztán a jó tízperces idegenvezetés után visszapörgette a kert születéstörténetét.
– Korábban egy másik garázst béreltünk, azt el akarta adni a tulajdonos, így új helyet kellett keresni az autónak. Három garázsból éppen ezt választottam. Egyszer itt, a környéken megállított egy férfi, akit látásból ismertem, és elmondta, hogy ő építette ezeket a garázsokat. Megnéztem-e, mi van a hátsó ajtó mögött? – kérdezte. Én addig azt sem tudtam, hogy létezik ott egy hátsó ajtó, de akkor kíváncsi lettem. Megnéztem, tényleg ott volt. Megpróbáltam kinyitni, löktem, löktem, de nem mozdult. Végül aztán mégis engedelmeskedett. Leírhatatlan látvány tárult elém. Mindent elborító szemét, üveg- és pillepalackhegyek, villamosvezetékek, nejlonok, még eldobott fehérneműt is találtam. Először arra gondoltam, ha kitakarítom, jó kis piknikezőhely lehetne itt. A terület három garázzsal volt szomszédos – a miénken kívül még kettővel –, megnéztem, azokon van-e hátsó ajtó. Nem volt, csak fal. Gumicsizmát húztam, és egy bozótvágó ollóval haladtam előre felfedezőutamon. Miután járhatóvá tettem a területet, nekiláttam eltakarítani a hulladékot. Napokig dolgoztam, több zsákot töltöttem meg. Akkoriban két gazdátlan kiskutyát vettem pártfogásba, elhatároztam, hogy ide szállásolom el őket. Vásároltam nekik egy faházikót, naponta vittük az ennivalót, játszottunk velük a férjemmel. Egyszer aztán az egyik kutyus eltűnt. Egy közeli bevásárlóközpont előtt találtam rá, egy koldusgyerek karjaiban. Visszavittem, de a történet megismétlődött, a fiú naponta „kikölcsönözte” a kutyánkat, vele kéregetett. Egy nap úgy eltűnt, hogy többé nem akadtam a nyomára. Sajnáltam a másik kutyust, nem bírtam nézni a magányát, így falun, egy ismerősnél szereztem neki helyet. Emlékszem, itt ültem, ezen a kőlapon, és arra gondoltam, ez sem sikerült. Aztán hirtelen különös elhatározás lett úrrá rajtam: ha a kutyákról le kellett mondanom, teremtek magamnak itt egy kertet. A kerítés köré, ahol a kutyatolvaj közlekedhetett, szögesdrótot szereltettem, volt ott egy jókora rés is, azt egy pléhajtóval tüntettem el. Fenyőpalántákat vásároltam, azok túl is élték a telet, aztán kardvirág- meg tulipánhagymát. Az orgonafa és a bodza már itt volt, az árvácskákat az anyatársamtól kaptam. Egy kis zöldségest is elkerítettem, tavaly már hozott termést. Rég nem esett olyan jól a paradicsom, mint az, amit innen szedtem. Most is van gyöngyhagymám, krumplim, káposztám, borsóm, salátám, uborkát, retket, salátát is ültettem. Ha csak tíz szem borsóm, két szem uborkám lesz, az is megéri. Azt mondták, a görögdinnyét májusban kell elvetni, meg is vannak már a magok – mutatta legújabb szerzeményét, aztán azt is elárulta, a minisétány díszköveit úgy találta, kidobva valahol.
– Reggelente mindig ki szoktam jönni ide, öntözök, aztán csak ülök magamban, mozdulatlanul. Sokszor délután kettőkor még itt üldögélek. Olyankor, ha kekszmorzsákat szórok el, egészen közel jönnek hozzám a verebek. De egy fakopáncsom is van, régebb meg egy csóka is járt ide… Mindig arra vágytam, hogy legyen egy kertem, de tudtam, hogy sosem lesz rá pénzem. És most mégis…
Finom motozás hallatszott a bokrok alól.
– Vajon Fantomas jön vacsorázni? – nézett fel Zsuzsi izgatottan. – Ő egy fehér-fekete macska, mindig esténként érkezik – magyarázta. Közben egy pillanatra előtűnt a vendég, de szürke bundájában iszkolt is elfelé.
– Őt most látom először – mondta vendéglátóm cseppet sem csodálkozva, mint aki hozzászokott már apró birodalma váratlan ajándékaihoz. Indulásra készülődtünk.
– Szia, kert – hallottam Zsuzsi hangját a hátam mögött. Pár perc múlva újra ott álltunk a garázs előtt. De most mintha szelídebbek, simogatóbbak lettek volna kint az esti fények. Mintha mögénk szegődtek és védelmezőn követtek volna a titkos kert árnyai.
