Merre forog a sors kereke?

A nyár elején, az első világháború kitörésének századik évfordulójára időzítve mutatták be Marosvásárhelyen, a Bernády Házban Koszta István bölcsész-újságírónak A sors kereke a végzetre forog? – Erdély a Nagy Háborúban című könyvét, amely egy háromkötetes mű első része. A szerzővel beszélgettünk a könyvről.

Fotó: Mózes Edith

A nyár elején, az első világháború kitörésének századik évfordulójára időzítve mutatták be Marosvásárhelyen, a Bernády Házban Koszta István bölcsész-újságírónak A sors kereke a végzetre forog? – Erdély a Nagy Háborúban című könyvét, amely egy háromkötetes mű első része. A szerzővel beszélgettünk a könyvről.

– A könyv címe kérdés és idézet egyben: a sors kereke a végzetre forog?

– Az idézet Burján István közös külügyminiszterünktől származik, aki naplót és sok feljegyzést hagyott hátra, amelyeket a budapesti református zsinati levéltár hagyatékában lehet megtalálni.

Azért érdekes ez a cím, mert július 25-én írta be a naplójába, amikor arra vártak, hogy a szerb kormány válaszoljon arra a diplomáciai jegyzékre, amit 23-án kézbesített a monarchia belgrádi követe. Rövid, 48 órás határidő volt a válaszra, mindenki azt várta, hogy visszautasítják, de fennállt az a lehetőség is, hogy elfogadják. És erre a Monarchiának nem volt válasza. Lényeg, hogy a kérdés arról szól, vajon mi lesz ennek a vége? A könyv egy trilógia első része, amelynek a címe Sodrásban. A sodrás azt jelenti, hogy ahogy a Balkánon teret vesztett a török birodalom, megindultak az etnikai mozgalmak, több állam alakult, közöttük Bulgária és Románia, és ez elindított egy megállíthatatlan folyamatot, és elvezetett az első világháborúig. Áldatlan helyzetek sora követte egymást, amit sem Oroszország, sem az Osztrák–Magyar Monarchia nem tudott elfogadni.

– Azt mondod, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia presztízskérdést csinált ebből, mert gyakorlatilag nem volt esélye beleszólni a balkáni alakulásba, miközben az oroszok bizonyos mértékig befolyásolhatták az eseményeket, mert a szerbek oldalán támogatták ezt a folyamatot…

– Pontosan így van. A könyv tulajdonképpen fölvezet az első világháború kezdetéig. Ez azt jelenti, hogy 1914. augusztus 6-án a Monarchia hadat üzent Oroszországnak. Nem eseménytörténet, olyan írás, amely utólag legombolyítja és újragombolyítja az aktacsomókat és levéltárakból összegyűjtött dokumentumokat. 1918 októberében az utolsó magyar királyi országgyűlésen Tisza István közzétette azokat a dokumentumokat, amelyek 1914. augusztus 6-án a császárnak fölvezették, hogy mi következik a szarajevói merénylet után diplomáciai és politikai szempontból. A lényeg mindkét oldalon az volt, hogy megvédhető-e a Monarchia egysége, mert a Monarchián kívül Magyarországnak nem volt esélye, annál az egyszerű oknál fogva, hogy a Monarchia országaiban a magyarság több mint 43 százalékos kisebbségben volt. Tehát egyben kellett tartani. Ez magyarázatul szolgál bizonyos eseményekre. Többek között arra az egy hónapos huzavonára, amit forró júliusnak szoktunk nevezni, amikor találtak lehetőséget, esélyt arra, hogy esetleg egy Szerbia elleni büntetőhadjárattal korrigálható a Monarchia presztízs- és nem utolsósorban piaci vesztesége. Nem így sikerült, a végét már tudjuk. Tehát erről szól a cím.

– A második kötet Erdély védelméről szól…

– Az első volt a felvezető kötet: mi történt, hogyan történt és hogyan sodródott bele a Monarchia, illetve a magyar királyság, Magyarország, Erdély ebbe a háborúba. Érdekes lehet az olvasónak, hogy nem eseménytörténet, hanem a levéltárakból, minisztériumi archívumokból stb. előásott dokumentumok alternatívája. Több variánst teszek az asztalra. Ami lényeges, hogy benne van két-három legenda. Egyik az, hogy Tisza István nem akart háborút. Ez a százéves legenda így nem igaz. Hanem volt A és B variáns, mind a kettő háborúhoz vezetett volna. Az A változat lett volna a jobb. A B, a Tisza-féle variáns diplomáciai úton próbált pert nyerni a szerbekkel szemben. Ennek vannak motivációi is, amit most nem akarok kifejteni, többek között pénzügyi vagy a felkészületlenség, a hadsereg gyakorlatlansága, a hadsereg vezetésének a dilettantizmusa. A lényeg, hogy ez nem volt a mi háborúnk. Amiért tulajdonképpen háborúzni akartunk, az a szerbek megfegyelmezése, illetve a térségben az Osztrák-Magyar Monarchia súlyának a visszaállítása volt. Ez a háború 14 hónappal később, 1915 októberétől lett a mi háborúnk, addig kényszerpálya volt, aminek a sodrásából nem tudtunk kiválni. Ez a második kötet.

– A harmadik kötet címe 1916, Erdély nagy háborúja. Csupán egyetlen évet foglal magába?

– Igen, 1916-ot, amikor bejött a határon a szövetséges hadsereg és a románok. Ez a történet ismert. Itt a lényeg az, hogy mi történt Székelyföldön és Szászföldön, ahová bevonultak a románok. Nagyon sok tanulmány jelent meg arról, hogy mi lett a menekültekkel. Engem nem ez érdekelt, hanem az, hogy mi lett azokkal, akik ott maradtak. Erről szól a történet.

– Mi késztetett arra, hogy megírd ezt a könyvet?

– Az indíték tulajdonképpen egy családtörténeti megbízás volt, ebből lett aztán hadtörténeti munka, amit most kézikönyvként használnak. Megalakult Szerbia a címe, ez egy 700-nál több oldalas könyv, a marosvásárhelyi 9. honvéd huszárezred története. Nagyapám tagja volt ennek a huszárezrednek, megtaláltam a szamosújvári negyedik század naplóját, és így bontakozott ki az egész.

– Ezeket a könyveket nézegetve – 200, 300, 700 oldal –, kissé úgy tűnik, mintha a szerző grafomániás volna. Ki fogja elolvasni?

– Nem vagyok grafomániás, sőt, nagyon gazdaságosan bánok a szöveggel. Azon egyszerű oknál fogva, hogy elvszerűen nem foglalok állást. Csak eligazítom az olvasót. Ha belenézel, láthatod, majdnem ezer lábjegyzet van benne, mert ezek az adatok és anyagok kvázi ismeretlenek. Viszont a könyvből kiderül egy másik dolog is: mi egyszerűen nem ismerjük a történet szereplőit. Akiket mi ismerünk, nem azok az igazi szereplők: nem II. Vilmos osztrák császár, ő volt a császár persze, Ferenc Jóska volt a másik császár, de nem ők voltak a főszereplők. A könyvemben a főszereplők azok, akik elképzelték, kidolgozták, hogyan fog történni ez az egész dolog, vagy például annak az államügyésznek az emlékirata – ami abszolút ismeretlen a magyar történetben –, akit kiküldtek Szarajevóba anyagot gyűjteni, hogy nemzetközi jogi érveket lehessen föltenni a szerb kormány implikációjáról a Ferenc Ferdinánd elleni merényletben.

– Tehát azért ez a betűrengeteg, mert vannak dolgok, amiket meg kell magyarázni?

– Azért, mert vannak bizonyos részletek, amelyek abszolút ismeretlenek, amiket ki kell fejteni, meg kell magyarázni, hogy az olvasó megértse, miről van szó. Mert különben nem világos, hogy mi történt. Például, mindenki úgy tudja, hogy Románia hátba támadott minket, az a hivatalos álláspont 100 éve, hogy megszegte a hármas szövetséget. A valóság az, hogy Románia nem volt tagja a hármas szövetségnek. Volt egy véd- és dacszövetsége a Monarchiával, amit Bismarck indíttatására I. Károly végül megkötött, és aláírt egy titkos szerződést. Senki nem tudott róla 1914. augusztus 4-ig. Mindenki sejtette, hogy van egy ilyen, de csak akkor, amikor a koronatanács volt, került az asztalra. Vannak dolgok, amit meg kell érteni.

– Kiknek, milyen olvasóközönségnek szól ez a könyv?

– Jó kérdés. A királynő párizsi követségéről írt könyvemből például kiderül, hogy mi nem is voltunk ott, csak beszélünk erről. És ez a történész számára kellemetlen. A közolvasó inkább méltányolja, amit írok, mint a szakember. Nem tartom történésznek például azt az embert, aki háromszor egymás után megjelenteti ugyanazzal a címmel 17 év távlatából a disszertációját Trianonról, és ugyanazt a hibát ejti háromszor, nem korrigálja.

Tehát a könyv arról szól, amiről nem szól a hivatalos történetírás. Ennek többféle magyarázata van. Az egyik az, hogy nincs kutatótörténész, hanem egyik a másikat idézgeti, a másik pedig az, hogy a magyar történetírók nem tudnak románul, nem tudnak franciául. A forrásokat nem tudják elolvasni, nem fordították le azokat magyar nyelvre, holott a legalapvetőbb forrás közkézen kellene forogjon.

Arról szól tehát, amiről nem szól a hivatalos történetírás.