Merre tovább?
2024-02-26 15:00:00
- Kuszálik Péter
(Még mindig az oktatás gondjairól mondikálok, tessék újraolvasni a keddi lapszámokat, mert egyik szövegem a másikra épül.)
A címbeli kérdésre még senki sem tudja a választ, de talán a döntéshozatali sámlin üldögélők egyike már felírt valami válaszfélét a jegyzetfüzetébe. Neki akarok segíteni azzal, hogy a ’kritikai hozzáállás’ helyett a kritikai félreállásról gondoskodjék. A múlt héten az interneten ’nyomuló’ problémáról írtam, miszerint a modern oktatás a kritikai hozzáállás hiányától szenved. Azt is megírtam – több magyarországi tanár véleményét idézve –, hogy a ’kritikai hozzáállás’ nem az iskolai tananyagra vonatkozik, hanem az internetről le- és bezúduló információs lavinára.
Kutyaharapást szőrével: az internet okozta szellemi sérülések megelőzéséről / gyógyításáról az interneten írnak. Nem túl hosszú a cikk, megpróbálom röviden összefoglalni. A Psychology Today című angol nyelvű szakfolyóirat okos mackóját idézik (A kritikus gondolkodás 12 alapkészsége; divany.hu/2019/05/15/). Ódzkodom a ’piszológiai’ traktátusoktól, mert Popper Péter tanár úr röviden elmagyarázta, hogy ez a tudomány nem az egészséges gondolkodású embereknek szól. [A románban két pisălog alakú szó fordul elő: a semlegesnemű főnév értelme mozsártörő (többes száma: pisăloage); a hímnemű jelentése szekáló, nyaggató ember; unalmas alak (pisălogi). Egyik sem túl vonzó… Nyilván a románok is a psihologie (pszichológia) szavuk jelentését gúnyolják vele.]
Idézem: „A kritikus gondolkodás különösen fontos képesség napjainkban, mikor különféle csatornán bombáznak bennünket a különféle álhírek, politikai és más célokat szolgáló valóságtorzítások. De melyek a helyes, kritikus gondolkodás ismérvei?” – kérdezi a cikkíró. Tehát nem az iskolai tananyagot – pl. Arany János balladáit vagy Márai Sándor valamely regényét – kell kritikus módon boncolgatnia a nebulónak, hanem azokat az ügynököket, piaci kóklereket és tévében fosoló mindentudókat kell elnémítania, akik – példának okáért – gyógyszerként ajánlják a pálinkában feloldott kecskebogyót. Az elnémítás eszközéül nem drótkötelet ajánlok, csupán erélyes föllépést vagy a készülék kikapcsolását. Válaszolni nekik vagy vitatkozni velük abszolút fölösleges.
„Nem véletlen, hogy sokan a kritikus gondolkodást tartják napjaink egyik legfontosabb készségének, melynek elsajátítására nagy szükségünk van a 21. század hihetetlen mennyiségű és gyorsaságú információáradatának közepén. Ez a képesség lehetővé teszi, hogy több szempontból is megvizsgáljuk saját, illetve mások érveit megkérdőjelezzük, és objektív alapokra helyezzük a kapott információkat, ahelyett, hogy azonnal felülnénk nekik, vagy szubjektív véleményünknek engednénk a témában, és elkerüljük az általánosítást.”
Az idézett cikkben a szakértő „a kritikus gondolkodás tizenkét alapkövét” ismerteti. Íme: kíváncsiság, nyitott gondolkodás, énhatékonyság, figyelem, céltudatosság, kitartás, rendszerezés, igazságkeresés, kreativitás, szkepticizmus, önreflexió, találékonyság. (Erről a listáról a Szöktetés a szerájból című operácska utolsó éneke jut eszembe: „Akinek ennyi jó kevés, azt érje gáncs és megvetés!”)
Na de már most, ha Gődény doktor megszólalásakor (2020-ban a covid-oltás ellen agitált) nekiálltam volna a fenti 12 pont alapján elválasztani az ocsút a tiszta búzától, akkor… Nem azt csináltam, hanem objektív alapokra helyeztem a vitát: kikapcsoltam a tévét. Ezt találtam a leggyorsabb megoldásnak, mert már a fenti lista első pontja („kíváncsiság”) után tudtam, hogy a többi tizenegy sem érdekel.
„Önreflexió?” Csak nem… Meghallgatni dr. G. érveit? Nincs rá időm, távozzék mihamar, és csukja be maga mögött az ajtót. Ugyanígy küldtem el azokat is, akik akkumulátoros autót, pirított tücsköt, örökké éles jatagánt, trombitarézből készült ékszert, töltött kalasnyikovot akartak rám sózni.
Aszongya: „nyitott gondolkodás”. Részletezi, nehogy kimaradjak valami nagy átverésből: „Ahelyett, hogy mindenáron ragaszkodnánk a saját véleményünkhöz egy adott témában, hallgassuk meg mások érveit, ismerjünk meg a miénktől eltérő álláspontokat. Ha nyitottak vagyunk új nézőpontokból megvizsgálni egy adott dolgot, sokkal többet tudhatunk meg róla, mint ha pusztán korábbi tapasztalatainkra és előítéleteinkre hagyatkoznánk.” Mit csináljak akkor, ha egy kétórás szópárbaj után nem az ellenfelem győz, hanem én? Dőljek a kardomba, mert nem hagytam őt nyerni? (Az abszolút fair play csapdája…)
Elmondok egy régi történetet, amelynek során – tudtomon kívül – az ’énhatékonyság’ fegyveréhez nyúltam. Akkoriban történt, amikor műszaki tantárgyakat tanítottam sulisoknak. Egy mandarin beírt az Ifjúmunkásnak, és elpanaszolta, hogy egy botcsinálta tanár milyen traumát okozott a nebulóknak: ahelyett, hogy a szegecselés szerszámait ’élőben’ mutatta volna be, felrajzolta azokat a táblára. Erre én: végre egy szaki, aki azt csinálja, amit kell. Mert a héttonnás emelődarut sem visszük be az osztályba, hanem felrajzoljuk a táblára. Mert a műszaki oktatás alapja a műszaki rajz. A műegyetemen első évben két szemeszteren át műszaki rajzot oktatnak, ráadásul az ábécével kezdik, mert a műszaki rajzokat szabványos betűkkel írt szövegekkel látják el. Akár tetszik ez a mandarinnak, akár nem.
Az akkori cikkbe nem írtam be, csak az olvasónak mondom el: az államvizsga-dolgozatot is szabványos kézírással kellett megírni. Nem úri fakszni volt, hanem formai követelmény. (A diákokat és a szülői bizottságot nem konzultálták, mert nem a bárány állítja össze a húsvéti menüt.)
