Mi a menő?
2023-08-21 17:00:00
- Kuszálik Péter
Wunderlich bácsi mondása szerint mások hülyeségéből és lustaságából (na jó, legyen csak kényelemszeretet) lehet a legnagyobb hasznot húzni. Szép példáját láttam ennek az elvnek valami húsz évvel ezelőtt, amikor a jó sors elvezetett egy olasz síparadicsomba. Kabinos, székes, ’csákányos’ és ’tányéros’ sífelvonót itthon is láttam korábban Brassópojánán, de ott láttam először olyan ’pados’ felvonót, amelyen tizenkét személy ült egymás mellett, mint fecskék a villanydróton. Látva a módszer hátrányait (érkezéskor összeütköznek az emberek, leesnek stb.), megkérdeztem Gyurikától – aki nálam tíz évvel korábban kezdte járni a nyugati sípályákat –: „Ide miért nem nyolcszemélyes gombóckabinokat tettek, merthogy azok sokkal biztonságosabbak ebből a szempontból.” „Azért, mert az emberek lusták levenni a léceiket és a gombócok oldalán lévő ’zsebekbe’ tenni azokat, a kiszállásnál meg kivenni és némi gyaloglás után felkötni, ők azt szeretik, ha reggel ’belekattannak’ a kötésekbe és ebédig le se kell hajolniuk. A székes felvonóknak ez a haszna. S mivel akkor dől a pénz, ha minél sűrűbben teszik a székeket vagy kabinokat, hát a kedves síző igyekezzék csipkedni magát, hogy ne maradjon le ezekről a vacak padokról” – mondta ő, s ez tökéletes példája volt a Wunderlich-elméletnek.
Ennek a teóriának a legfrissebb alkalmazását mostanság hirdetik a tévében, ez a letaposott kérgű teniszcipő modernebb – és drágább – változata. Minden procc rohan beszerezni a legújabb cuccot, mert két hónap múlva már csak a prolik fognak ilyesmit vásárolni… A ’belépős’ cipő előnye, hogy nem kell hajolgass: befűzni és masnit kötni a madzagra, csak beleugrasz s máris mehetsz. Az ötlet nem új, ötven évvel ezelőtt is voltak olyan félcipők, amelyeken egy szélesebb gumipánt volt a fűzők helyén, cipőkanállal kellett felhúzni, mert úgy kényelmesebb; s aki adott magára valamit, az szerzett egy hosszúnyelű cipőkanalat is, mert ugyan ki fog annyit hajladozni (’ingyér’).
Egy kilencvenöt éves cikket találtam, amelyben egy hozzám hasonló jegyzetíró mondott véleményt az akkori divatokról. Íme: „Egyik erdélyi laptársunk hírei között a következő reklámhirdetés foglal helyet: »A legnagyobb magyar költő a borszéki vízről: Borszék vizénél nincs üdítőbb ásványvíz. Ez a víz kiállja a tengeri utat is, anélkül, hogy a szénsav-tartalmából bármit is veszítene. Ady Endre.«” A cikkíró ’két mozgásból’ kideríti, hogy ez a szöveg csupán egy apokrif nyilatkozat, tekintve, hogy a költő – akivel ő annak idején sokszor poharazott – „mindenféle italról nyilatkozott, csak éppen az említett ásványvízről nem”. Kizárt dolog, hogy Ady Bandinak bármilyen köze lenne a fenti reklámhoz, mert a szöveg leginkább egy kopott gallérú vigéc stílusát és fantáziáját idézi, a Szilágyság szülötte sokkal színesebben oldotta volna meg a kérdést.
„Újságolvasó ember naponta találkozik a legkülönbözőbb ’elismerésekkel’. Rendszerint prima-
donnák, Ziegler-görlök, bokszmesterek, filmszínészek szoktak véleményt mondani, felül arcképpel, alul klisírozott névaláírással, ezzel is bizonyítva, hogy az illető valóban helyt óhajt állani a világtájakon szétröppenő kijelentéséért. Persze, hogy ki szólaljon meg, az teljesen a divattól függ. Ma Fedák Sári, Putty Lia, Charpentier stb. testesíti meg a kor divatos eszményeit. (…) Reklámként szerepelni egy vállalat szolgálatában már-már a halhatatlanságnak egy neme.” – E-egen: akkor is voltak ’influenszerek’, csak másképp nevezték őket.
Az ásványvízről egy finom csemegére tér át a cikkíró, mert azzal kapcsolatban is van egy-két szava az akkori vásárlók lelkületéről. Idézi a hirdetés szövegét – „Minden ember Suchard-csokoládét szopogat” – majd kiértékeli a reklámot: „Van benne valami kötekedő, izgató, ösztökélő, figyelmeztető, hiúsághoz apelláló, a szellemieket nem éppen megbecsülő, viszont kismértékben nélkülözhetetlennek tartott feltevés: intelligens ember disztingválni tud csokoládé és csokoládé között. Van egy finoman meghúzódó hátsó gondolat, egy tapasztalati tény, amelyet fel lehet használni a félművelt emberrel szemben: hátha az illető egy pillanatra megáll és felteszi a kérdést magában: »én nem vagyok intelligens ember?« Ravasz dolog: szuggesztív módon beleidegezni az olvasóba (…), hogy a vérévé váljék ez a gondolat: Suchard-csokoládé és intelligencia.” [(–i.): Az ásványvíz és a halhatatlanság. Keleti Újság, 1928. jan. 23.]
Úgy vélem, hogy a száz év előtti jegyzetíró ugyancsak elámulna a mai világ furcsaságain, de ha feltámadna, és sikerülne néhány hét / hónap alatt megszoknia a mobiltelefont meg a kétszáz csatornás tévét, azután is bőven találna szörnyülködnivalót; de erről majd legközelebb mesélek.
