Megint a csontokat bántják. Kiemelik, megvizsgálják genetikusok, anatómusok, boncmesterek, törvényszéki csonttudorok. Nem valószínű, hogy ők másként porladnak el. Vagy valami külön kémiai reakció késleltetné elvegyülésüket a porral, porbul, miből gyúrattak. Ja, hogy a feleség kiváló vegyész volt, aki fejből tudta, tudná, ha ma élne, a szlájmcsinálás titkát is – akkoriban viszont a „kodoj” titkos képlete is akadémikussá tette. Doktori disszertációját a londoni British Libraryban helyezték el végső megőrzésre. Ma talán a brit nemzeti könyvtár horrorszobájában sem mutogatják már. Kifulladt csoda. Odakint gyorsan felejtenek.
Itthon kisebb mértékű a felejtés. Mindig van miről mesélni a túlélőknek. Lényegesen többen voltunk, vagyunk, mint a nagy háború végén, mint azok, akik egykor egyszer hazatértek a lövészárkokból, fogolytáborokból, haláltáborokból, és beléptek – ha maradtak, és nem álltak az első adandó alkalommal tova – a béketáborba. Arról viszont meg voltak győződve a tábor őrei, önkéntesei, hogy ezt nem lehet legyőzni. Mindezek dacára, a győztesek akarata ellenére, 1945 óta is számtalan háború zajlott: pontszerű, lokális, regionális és viszonylag nagy kiterjedésű, rövid és hosszan elhúzódó, fel-fellobbanó és abbahagyhatatlan, olyanok, amelyekből a média évekig megél, csak a haditudósítók esnek el, tűnnek el, robbannak fel, lövik le őket.
Mi békében éltünk itt a volt Jugoszlávia romjainak szomszédságában, a görög polgárháború szomszédságában, a török–kurd harcoktól nem messze, a Közel-Kelethez is elég közel, bár nem kellett nekünk ez a háború sem. Itt élünk, és harminc éve az illúzióinkat tápláljuk. Vagyis jól, jobban, sokkal jobban élünk. Mások kiássák a csontokat, megvizsgálják, hány golyót kapott, vajon miért törtek össze a csontjai az asszonynak, aki szívós volt és gonosz, aki sokkal több lövedéket kapott, mint a gátlástalan és ostoba férje, bár a kivégzőosztagot megeskették az egyenlő bántásmódra.
Nem csodálnám, ha néhány év múlva, mikor mi már nem élünk túléletet, és velünk együtt sírba szállnak a szemtanúk, a mesélők, a korona- és koldustarisznya-tanúk, akik látták, érezték a hosszú béke áldásait és gyávaságát, aki ismerték még a bátrakat, akik mertek, nos akkor jőni fog, mert jőnie kell (??!!) egy jobb kornak (tényleg??!), amikor békévé oldja a nem emlékezés a karácsonykor kivégzett aranykorszak-alkotók tetteit, és akkor majd Bukarestben vagy Iaşi-ban, az ország összes más szent helyein, kolostorokban, Petrache Lupu árnyékában és szobrai alatt, de utcasarkokon, korcsmák előtt és a stadionok széksorai között is feltűnnek a szelíd arcú, akaratos ereklyeárusok, akik a kiásott csontokat feldarabolva aranyba, ezüstbe foglalva árulják mindent gyógyító patikaszerként, varázsamulettként, szerencsehozó, vidámító, okosító, szépítő, kifogyhatatlan tégelyként. Rád sózzák, meg kell vásárold, az iskolákban gyűjtést rendeznek a szülői bizottságok, hogy a szigorú matek- és mágiatan-tanárnőnek egyet szerezzenek Maglavitból a pátriárka tapintható videóáldásával együtt.
Na persze, majd akkor is lesznek ügyeskedők, könnyű pénz után áhítozó szélhámosok, csalók, hamisítók, akik kutya- vagy macska-, sőt disznócsontokat – hiszen egykor a középkorban, a boncolási tilalom idején a sertés bensőségein mutatták be az ember anatómiáját a bolognai vagy montpellier-i medikusoknak, Galenoszt követve – adnak temérdek pénzért a becsapható hívőknek, még közönséges csontokkal is próbálkoznak; annyit hoznak, kínálnak, hogy abból fel lehetne építeni egy egész csontvárost. És akkor is akadnak majd bátor leleplezők, Eliot Nessek, rettenthetetlen gáncs nélküli lovagjai az igazságnak, akik azt mondják majd hangos szóval: emberek, álljatok meg egy polgári szóra!
De akkor már nem lesznek polgárok. Minden leszünk, és a Föld kifordul a sarkából… a röhögéstől.
