Karácsony táján, amikor már túl sok a külső csillogás, az ünnep fekete-fehér pillanatképeinek különös erejük van. Harminc-negyven évvel ezelőtti és még régebbi fotókon várakoznak ilyenkor a derűs és megható szentesti történetek, és egyetlen érintésre megelevenednek, önmagukat mesélik el.
Barátnőm, Mária egy ilyen varázs-erejű fényképpel ajándékozott meg a minap. Szép arcú, boldog kamaszlány nézett rám a fotóról, karjában kíváncsi tekintetű kismacska, a háttérben egy gyéren díszített, viharvert karácsonyfa. Ez utóbbi részlet sehogy sem illett a békés csendéletbe, első pillantásra talán ezért is siklott át rajta a tekintetem. Pedig – amint az nemsokára kiderült – Mária egyik legemlékezetesebb tinédzserkori ünnepének kulcsszereplője volt a jobb sorsra érdemes fenyő.
– Mici cica hétéves koromban családi örökségként került hozzám. Egy nagynéném macskájának kilenc kölyke született, és ő volt az egyetlen, amelynek nem találtak gazdát. Azt mondták, nincs mit tenni, végeznek vele. Addig könyörögtem a szüleimnek, amíg bele nem egyeztek, hogy Micit befogadjuk – körvonalazta barátnőm az előzményeket. – Hihetetlenül szoros barátság, mondhatni szövetség alakult ki a cica és köztem. Mici a leghűségesebb kutyát is ,,lekörözte” a ragaszkodásával. Amikor délben hazajöttem az iskolából, az ajtóban várt, a lakásban mindenhova követett, leste a mozdulataimat, a hangulataimat. Ha bánatom volt, neki suttogtam el, és az örömömet is elsőként vele osztottam meg. Sok ünnepet töltöttünk együtt békésen, boldogan. Tizenhárom év körüli lehettem azon a december 25-i délutánon, amikor megtörtént a baj. A szenteste a megszokott vidám forgatókönyv szerint zajlott, drága édesanyámék ugyanis mindent megtettek, hogy a nehezebb években is gazdag angyaljárásunk legyen. Akkoriban még igazi fehér karácsonyok váltották egymást, ropogós hóval, recsegő hideggel. Az ünnep első napján szánkózni mentünk a környékbeli gyermekekkel. Mivel Mici egyfolytában a sarkamban volt, mindig óvatosan léptem ki a tömbházajtón, hogy nehogy észrevétlenül kislisszoljon. Amikor kipirosodva, fáradtan hazajöttem, nem várt a küszöbön. Szólongattam, de nem kaptam választ. Az volt az első gondolatom, hogy a szánkós mókára gondolva talán mégsem voltam elég figyelmes, és így sikerült kisurrannia a lépcsőházba. Volt egy mogorva szomszédunk, aki sem a gyermekeket, sem az állatokat nem bírta elviselni. Tudtam, hogy ha a lépcsőházban rátalál Micire, gondolkozás nélkül kipenderíti az ajtón. Ahogy telt az idő, egyre valószerűbbnek tűnt ez a jelenet. Órákon át sírtam, aztán végső kétségbeesésemben letérdeltem a gyönyörű karácsonyfánk elé, és fohászkodni kezdtem. ,,Kedves angyal, vegyél vissza minden ajándékot, semmi nem kell, csak Micikét hozd vissza!” – suttogtam a néma ágak közé. A következő pillanatban aztán megzörrent az egyik ág, és a plafonig érő fa teljes méltóságában elindult felém. Akkor már a riadt nyivákolást is meghallottam valahonnan a magasból, pár másodperc múlva pedig mindhárman – Mici, én és a fenyő – ott hevertünk a földön, romjainkban, de boldogan. Legkevésbé talán szegény fa örült, a legtöbb dísze ugyanis összetört, az ágai megrongálódtak, és az angyalhaját is félig-meddig elvesztette. A sérült gömbök, persze, rajtam is hagytak jó pár nyomot, de ki törődött holmi vágással, horzsolással a Micivel való találkozás mámorában! Édesanyáméktól szidás helyett becéző szavakat és sok ölelést kaptam, aztán apukám hozta a régi orosz fényképezőgépet, hogy gyermekkorom legviharosabb karácsonyát örök életűvé tegye.
Percekig kuncogtunk még a történeten, aztán egy másik került elő, aminek természetesen szintén volt némi köze a mászóbajnok kismacskához.
– Édesanyámék mindig igyekeztek valami egészen különleges ajándékkal meglepni szentestén – repített újra vissza az időben Mária simogatóan mesélő hangja. – Fiús gyerek lévén, egyik évben az angyalkának írt levélben a könyvek és édességek mellé egy kocsit kértem. Édesapám természetesen ,,munkakapcsolatban” állt az angyallal, így nála kötött ki a kívánság. Komoly anyagi erőfeszítések árán sikerült beszereznie egy olasz gyártású babakocsit, olyat, amilyen csak a nagyon szerencsés kislányoknak jutott. Édesanyámmal alig várták, hogy a villogó karácsonyfa alatt felfedezzem a drága ajándékot, és sehogy sem értették, hogy egy illedelmes ,,köszönöm” után miért kutatok tovább a becsomagolt dobozok között. Amikor már mindent kibontottam, és az óhajtott kiskocsi továbbra sem került elő, minden előzetes figyelmeztetés nélkül zokogni kezdtem. A szüleim kővé dermedve követték a jelenetet, csak akkor mosolyodtak el, amikor tisztázódott a félreértés. Másnap reggelre aztán legnagyobb örömömre ott várakozott a kicsi, olcsó műanyag autó a fenyőfa alatt. ,,Látta az angyalka a bánatod” – adott magyarázatot a megkésett ajándékra édesanyám. Az olasz babakocsiról többet senki nem beszélt. Egyedül Mici cica látta hasznát, amikor mindegyre ,,bérbe vette” egy-egy jóízű szunyókálásra.
Mesedélutánunk végén azt is megtudtam, hogy a csalafinta kedvenc nemcsak barátnőm gyermek- és tinédzserkorát dorombolta végig, hanem felnőtté válása első éveiben is szerepet játszott.
– Tizenhét évet élt, így a fiammal is alkalma volt megismerkedni – mosolyodott el újra Mária. – Négylábú szövetségesem az első perctől megérezte, mennyire fontos nekem az újdonsült jövevény, és ugyanazzal az elkötelezett hűséggel őrizte, ahogy sok évvel korábban engem. Azt hiszem, ezzel egy kicsit ő is hozzájárult ahhoz, hogy az életem legnagyobb kincsének tekintett újszülöttből évtizedek múlva melegszívű, kiegyensúlyozott ember váljon. Sok egyéb mellett ezért is hálás vagyok Micinek. A törött díszeket pedig a mai napig őrzöm, mint a meghallgatott ima legszebb bizonyítékait.
