A háború nem ért véget. Úgy értem, az a második világégés. A lelkekben és az örökül hagyott emlékekben.
A háború nem ért véget. Úgy értem, az a második világégés. A lelkekben és az örökül hagyott emlékekben. Hetven évvel azután sem, hogy a fegyverek elhallgattak. Sok-sok család nem tud napirendre térni, holott a vereség, mely ebben a háborúban érte az erdélyi magyarságot, már történelemkönyvek foglya. Magyarázható, mentségek kereshetők, új nézőpontokat lehet beiktatni…, csakhogy sok ezer lélek bolyong közöttünk temetetlenül, végtisztesség nélkül, azok, akik jeltelen sírban várják az azonosítást, akik a hadifogságban pusztultak el, és azok, akiknek nincs testük, mert füstté és köddé vált húsz perc alatt.
A háború nem ért véget. Még itt vannak a résztvevők és hozzátartozók, kortársak fényképei, töredezett pillanatfelvételek, a táborban készültek, a hazaküldöttek gyászos borítékban. A bevonulás előtti pillanatban készültek, ahogyan vadonatúj mundérban beülnek a fényképészhez. Az örökkévalóságnak szánt pillanatban. Vagy a béke utolsó pillanataiban készült amatőr felvételek: séta közben főtereken, a ház előtt, egy kert hűvösében könyvet olvasva, lábuk mellett újság hever, távoli harcok híreivel; mezőn, hegymászás közben, utcán és strandon, vidám társaság közepén állva.
Az ám, a csoportképek: haverok, ismerősök, a nagy csapat, „az én kompániám”, a banda, fiúk az utcából, osztálytársak, akikkel egy műhelyben dolgozott nagyapa, vagy a dalárda, amatőr színjátszók egy kacagtató komédia sikerén egyensúlyozva. És már alig van valaki, aki minden szereplőt azonosítani tudna, rábökve büttykös mutatóujjal, az ő, az meg N, tudod, aki…, s legyintés, minek magyarázná, már mit sem tud róluk a nemzedékekkel fiatalabb, hiszen nem kortárs, csak utód, és bennreked a nagy történet a mesélőben örökre.
Mások sokkal előrelátóbbak voltak, a kép hátára felírták a láthatókat, hogy el ne felejtsék a mulatság szereplőit, a bajtársakat, a csoportkép aktorait. Vagy aláíratták velük. Ha grafológusi előképzettség birtokában lennél, isten bizony még jellemrajzot is készíthetnél róluk. A kép mint a csoportlélektan segédeszköze.
A háború nem ért véget: ha alkalom nyílik rá, elmesélik az apák és nagyapák történetét, amiről korábban hallgatni kellett, nem volt veszélytelen erről beszélni. Hősökről egy vesztes háború után. Hihetetlen életutak, amelyek itt zajlottak karnyújtásnyira és Európa boldogtalanabbik felén. És már az újramesélők is fogyatkoznak, hiszen ők a háború alatt születtek, a nélkülözések éveiben nőttek kiskamasszá, és valami hiányzik a szervezetükből, amit a békeévekben minden gyerek többé-kevésbé megkapott. Egyszer azt mondta nekem egy asszony, meséli egy férfi a társaságban, hogy a háborús időkben az anyatej sem olyan igazi, tápdús, mint egyéb korban.
Szerencsére akadtak jócskán, akik nem voltak restek, és naplót, emlékiratot körmöltek kockás, vonalas füzetekben, lapokra, halálukig dugdosták, őrizték. Véletlenül bukkannak reájuk a fiak és leányok, kíváncsi unokák a költözéskor, házbontáskor, a padlások átvizsgálásánál. A legképtelenebb helyen bukkanhatunk rá: fiókok mélyén, a konyhában, a kamrában receptek, elzsírosodott szakácskönyek közé rejtve. Az unokák megunt kacatjai közé süllyesztve. Vagy a jó szemű, szerencsés kutató az antikváriumokban fedezi fel egy érdektelen könyvhöz kötött előzéklapokon és utójegyzet gyanánt.
A háború akkor ér véget, amikor már senki sem emlékszik rá, amikor az emberek már nem találkoznak a közvetlenül-közvetve érintettekkel, amikor egy mit sem tudó kéz elszakítja a fényképet, kidobja a leveleket, amiket a frontról küldtek haza, abban a mozzanatban, midőn a tábori levelezőlapokat odaadják a gyermeknek, hadd kártyázzon vélek.
Vagy amikor bekerülnek egy múzeumba, levéltárba, kartotékolják, dobozolják őket évek múltán, vagy egy bősz és oktalan selejtezés áldozatai lesznek. És maradnak a sírkövek, fejfák és sírkeresztek, már akinek jutott ilyen kiváltság.
