Hétköznapi történet
Janka kiskorában nagyon szeretett nyomokat hagyni maga után. A nagyszülei házának falán jelzett a legszívesebben a világnak, a sok évet megélt, fehér vakolat pedig hálásan viselte a színes ceruzával vagy filctollal varázsolt, virágokkal, napocskákkal és apró házakkal teli üzeneteket.
– Nanóék sohasem haragudtak a ,,művészkedéseimért” – kezdte történetét a negyvenes évei végén járó nő. – Mindig azt mondogatták, hogy úgyis ráfér már egy kiadós festés a házra, és ha egyszer arra sor kerül, a Janka-firkák is ,,elrepülnek”. De valamiért sohasem jött el a felújítás ideje. Nanó gyakran betegeskedett, olyankor Papó, azaz nagytatám hősiesen elvégzett helyette minden házimunkát, de ennél többre természetesen nem futotta az erejéből. Én, persze, örültem, hogy a rajzaimmal kitapétázott világ megmarad, a szüleim gyakran változó albérleti lakásai mellett ez számomra maga volt a biztonság és a béke.
– A nagyszüleidnél laktál? – szóltam közbe.
– Többnyire. Ha akartam, hazamehettem anyuékhoz, ott rendszerint külön szobám volt, de mindig olyan fáradt, idegen hangulat uralkodott mindenen. Még a bútorokból is valami megnevezhetetlen, méltóságteljes ,,menj innen”-illat áradt. A szüleim a szigorúságot tartották az egyetlen lehetséges nevelési módszernek, így minden mozdulatomra vigyáznom kellett, amikor náluk voltam. ,,Nehogy leverd”, ,,nehogy bepiszkítsd”, ,,nem a miénk” – ilyen intésekkel ,,bombáztak” az együtt töltött idő alatt, és ettől nekem mindig menekülhetnékem támadt. Sohasem tartottak vissza, ha indulni akartam, sőt, így utólag visszagondolva, azt hiszem, még örültek is, hogy Nanóéknél töltöm az időt. De soha nem nehezteltem rájuk ezért, és azt hiszem, felnőttkoromra meg is értettem, mit miért tettek. Ők is szinte gyerekek voltak még, amikor ,,színre léptem”, anyum tizennyolc, apukám tizenkilenc éves. Azokban az időkben az esküvő volt az egyetlen elfogadható megoldás egy ilyen helyzetre, de mivel ők igazán szerették egymást, ez kicsit sem vette el az életkedvüket. Velem viszont nem igazán tudtak mit kezdeni. Így könnyű szívvel engedtek át az anyai nagyszüleimnek, akikkel igazi meghitt kapcsolatban élhettem. Ezért a mai napig hálás vagyok.
– Az ünnepeket is a Janka-rajzos házban töltötted? – szólaltam meg újra.
– A piros betűs időszakok forgatókönyve elég érdekesen alakult – kuncogta el magát beszélgetőtársam. – Kicsit olyan helyzetben voltam, mint az elvált szülők gyermekei, akiket a velük maradó és a mindennapi életterükből kiszakadó fél egyaránt megpróbál kárpótolni a családi egység felbomlásáért. Az én esetemben mindössze annyi volt a különbség, hogy csak a távollevők – vagyis a szüleim – részéről számíthattam nagy csinnadrattára. December 5-én rendszerint egy halom édességgel és egy vadonatúj gyerekcsizmával vonultak be Nanóék házába. A nagyszüleim mindig örömmel fogadták őket, de nem vertek össze cintányért a tiszteletükre. Az otthonukban az ünnepek szinte egészen olyanok voltak, mint a hétköznapok, vagyis inkább a hétköznapok hasonlítottak az ünnepekhez. Téli estéken Nanó hófehér abroszon tálalta fel a vacsorát, az asztal közepén gyertya égett, és a közös étkezés csendje, nyugalma valahogy titokzatossá, kicsit földöntúlivá tette az együttlétet. Szent Miklós napjának előestéjén dió, narancs, mazsola is díszítette a terítéket, más megkülönböztető jelet azonban hiába is kerestél volna. Bármilyen közhelynek is hangzik, számomra a puszta jelenlétük volt az ajándék. Az, ahogy Nanó megkavarja a levesemet, hogy gyorsabban hűljön, vagy ahogy vacsora után Papó kilép az udvarra, hogy a fásszínből elővegye a maga készítette szánkót, amin aztán órákat csúszkálhattam az udvar végi dombocskán.
– A szüleid rá tudtak hangolódni erre a meghittségre az ünnepi látogatások során?
– Mindig késő délután érkeztek, és gyertyagyújtás előtt távoztak. Szép nagy baráti társaságuk volt, és ilyenkor valakinél mindig tartottak házibulit, ahova ők is hivatalosak voltak. Egyetlenegyszer időztek hosszasabban Nanóéknál, de akkor sem jókedvükből. Úgy emlékszem, kilencéves voltam, amikor az ajándékba kapott csizma két számmal nagyobb volt, mint a lábam mérete. Anya izgatott szertartásossággal adta fel rám, ahogy az azelőtti években annyiszor, aztán, látva, mennyire melléfogott, egészen kiakadt. Sohasem láttam annyira feldúltnak, mint azon az estén. Azt kiabálta a nagyszüleimnek, hogy nem fejlődök a koromnak megfelelően, biztosan nem kapok eleget enni, pedig ők rendesen hozzák a kosztpénzt. Nanóéknak ösztönös bölcsességgel sikerült megakadályozni egy hatalmas családi veszekedést, szelíden, a támadó iránti együttérzéssel védték meg az igazukat, a szüleim mégis dühös szélvészként vonultak el. Azon a Mikulás-estén nagyon haragudtam rájuk, főleg, mert éreztem, hogy színét, erejét veszti miattuk az ünnep. Csak órákkal később csillapodtam le, amikor Papó szánkója siklani kezdett velem, és a csillagokkal teleszórt égbolt újra olyan közelinek és védelmezőnek tűnt, mint minden este az öreg ház udvarán.
– Felnőttként meg tudtál őrizni valamit ebből a varázslatból?
– Mivel a családalapításban nem jártam sikerrel – túl vagyok egy váláson, gyerekem pedig nem született –, nem olyan könnyű a ,,visszalényegülés”, de nem is esélytelen. A szomszédunkban lakik egy szellemileg sérült fiatalember, akit rendszeresen meg szoktam ajándékozni egy kis csomaggal Mikulás estéjén. Vár is rám mindig, és kimondhatatlanul örül, amikor megérkezem. Az ő boldogsága hozza vissza nekem évről évre a mindennapok ünnepét, amit gyermekkoromban a legnagyobb kincsként őrizgettem.
