Az év egyik legfontosabb eseménye a könyvvásár. Számomra.
Az év egyik legfontosabb eseménye a könyvvásár. Számomra. Szigorúan magánérdek és magánügy. Tévedés ne essék, senki nem bérelt fel arra, hogy ezt a kis jegyzetet az elektronikus és a hagyományos papírfelületre felvigyem, felvitessem. Egyszerűen ez ugrott be, amikor leültem megírni a szokott csütörtökit. (Vagy nagy betűvel kellene?)
A „szokott csütörtökit” mindig az aktualitás adja, a jegyzet erre a belső aktualitásra van felfűzve, ennek függvénye, következésképpen nem következetes és nem dicsekedhet rendszerességgel – csupán időbelisége meghatározott. Miként az is, ki mennyi ideig emlékszik rá a megjelenéstől számított húsz perc múltán.
A könyv – az más. Az nem könnyen feledhető, mint fizikai tárgy, ha már megvásároltuk, ajándékba kaptuk, ma a szerző dedikálta nekünk. Haza kell vinni, otthoni magányban, magányos lámpakörbe helyezve – téli időszámítás ide vagy oda, a rengeteg sötétséget ez a kis magánfény és egy (jó) könyv űzi el a legsikeresebben –, szét kell nyitni, szagolgatni (már eddig is könyvtári irodalma van a könyv, a friss nyomdafesték szagának; vesd össze a Livre de Poche sorozat jellegzetes szagával, amely sokunk maradandó élménye az ötvenes-hatvanas évekből, amikor úgy hittük, hogy ez egyenesen Párizs illata), aztán nagyon lassan elolvasni az első néhány mondatot. Nem az előszót. Arra ráérünk.
Hivatásos olvasók szerint ekkor le kell eresztenünk a könyvet az ölünkbe, az íróasztalra, a párnára, és felemelt tekintettel el kell nézni valamerre. Sokak szerint keletre vagy abba az irányba, ahol a könyv szerzője tudomásunk szerint él(t), és hagyni, hogy az első mondatok keltette benyomás hosszan átmossa elménket és érzékeinket. Hivatásos olvasók már az első tíz oldal után meg tudják mondani, ha a könyvet végig képesek/érdemes olvasni, vagy le kell tenni majd középtájon. (Ez nem vonatkozik a verseskötetekre. Azokba bárhol bele lehet olvasni. S ha a költők, az ismerős költők nem sértődnének meg, még azt is megkockáztatnám, hogy nem kell törődni a poéta rendezőpályaudvarával, a ciklusokkal, bátran el kell kalandozni kötetszerte. – Próbált.)
Bérolvasók esetében is érvényes az első mondatok ízlelgetése, de ők az egész kötet elolvasása után nyilatkoznak. Ugyanis a bért meg kell szolgálni. Csalni is lehet, de nem érdemes.
A könyvvásár sürgése és forgása az, amit novembertől novemberig várok. Belépni a vásárcsarnokba – melynél alkalmasabb helyiség nincs ma Marosvásárhelyen, nyilatkozta a könyvforgatag kitalálója, főszervezője – és először csak végigseperni tekintetünkkel a standokat. A polcokra kirakott vevőcsalogatókat és a pulton heverő, már kinyitott, megkémlelt köteteket. Színek és címek. Kötéstáblák és cégérek. Ismerős eladók és minden évben ugyanott megjelenő kiadók. A vásárlók sokasága és a tanító néni által kivezényelt osztály kisdiákjai, akik hirtelen önálló életet kezdenek élni, le-lemaradoznak, szétbogarásznak és végül beszippantja őket a könyv. Délután/másnap elhozzák mord anyukájukat, olvadékony nagyszüleiket, a kíváncsi apjukat, és addig mizserálnak, amíg megveszik nekik azt a könyvet, ami annyira, de annyira megragadta a képzeletüket.
Ahogy végigmegyünk, másodszor és harmadszor is, ahogyan rétegekben tárul fel a kínálat, ahogyan megnyugodva tapasztaljuk, hogy ez már megvan nekünk korábbi kiadásban, ahogyan megsajdul a szívünk, mert ott van X kiadó sátrában a régen keresett, de még a kedvezményes árfekvés is túl magas a vásárra szánt összeg egészéhez mérten, aztán két forduló után mégis rászánjuk magunkat, és megvesszük. Sürgősen egy ülőhelyet keresünk, valahol egy csendes zugot, már nem halljuk a zsivajt, nem érdekel a hangosbemondó jutkás hangja, csak a megszerzett kincs.
Ja, és felállva már mennénk is haza, ám a folytonos csábítás nem enged, és belénk nyilall a megbánás, a szégyen, az ennen önzésünk feletti bánat: de hiszen néhány hét múlva Mikulás, majd karácsony. Most következik ám az igazi kín, hiszen mindenkinek kedvére valót kell választani. D. ízlését egyszerűen soha nem lehet eltalálni. E. valami pszichológiát szeretne, A. kapjon meséskönyvet és/vagy színezőt (?), I.-nek kalandregény kell, Z.-nek és X-nek ki kell találni valamit, és ekkor rábízod magad a megérzésekre. Remélve, hogy nem csalódsz.
És persze, ha még szerző is vagy – függetlenül attól, hogy hányadik kötetnél jársz –, fél szemmel odalesel, miként fogy. Zsebedben a golyóstoll, arra az esetre, ha a reménybeli olvasó felismer és dedikáltatna…
