Mit kell tudnia egy négyévesnek?

A nap legmeghittebb félórája, amikor A. felkéredzkedik az ölembe, rendszerint késő délután, estefelé, ilyenkor valószínűleg azt érezheti, hogy apja-anyja távol van, nagyanyja éppen egy napilap szerkesztőségében a lapzártát kalapálja, szerkeszt, „tisztafej”, szóval az ölembe ül, és azt mondja, tegyél nekem magyar népmesét. Nem parancs, csak ötlet- és tanácsadás. 

Ekkor már csordultig van a két-három gyerekcsatorna ilyen-olyan tömény kínálatával, a játékokkal, babával, kisautóval, kitömött és gumiállatkákkal, műanyag szörnyikékkel – a dinókorszakot egyelőre szerencsésen elkerültük, a nindzsák és törtelek (teknőbékucik) már meg sem érinthették, ugyanis azok a divatdaliák egy nemzedékkel korábban voltak napirenden, de sajnos belekóstoltunk a színtiszta Barbie-ribik és ártatlan tekintetű, szempillaspirál-reklám pónilovak kínálatába, ahol mindent elönt a rózsaszín, mint a menekülthullám a vén és sokat látott, türelme végét járó Európát, egyszóval felkapaszkodik az ölembe. E sorok írója ilyenkor már/még a számítógép előtt ül, és éppen azon iparkodik, hogy minél többet kimentsen Marosvásárhely idővagyonából, mielőtt végképp lemerül a feledés szürke masszájába, mint a menekültek a horvát–szlovén határon dalmahodó kora őszi sárban, és a You tube konvencionális jelére mutat, olvasni még nem tud, csak a nyomtatott nagy A betűt ismeri fel, hiszen az keresztnevének kezdő- és záróbetűje is egyben, és máris beütjük, hogy „ma-gyar nép-me-sék”. (Tud szótagolni.) Együtt dúdoljuk a rajzfilm főcímlistás népdalfeldolgozását, és várjuk, hogy megszólaljon Szabó Gyula, az utolérhetetlen mesélő.

A kínálat képeire rápillantva már szinte valamennyit látta, vagy velem, vagy az édesanyja mobiltelefonján, esetleg otthon Madarason, mégis rámutat mindig egyre. Például a kőlevesre. Tudod, amikor a katona úgy babrál ki a fukar öreganyámmal, hogy követ főz, de lassan minden hozzávalót kicsal a zsugori agg nőből, végül még a követ is eladja neki.

A mesék fantáziaelemei, egyre többször sajátos szófordulatai – melyeket mi is Benedek Elektől vagy Móra Ferenctől tanultunk – fel-feltünedeznek beszédében. Szeret mesélni, a saját kicsiny négyéves logikája szerint állítja össze a történetet, még a hangsúly is olykor Szabó Gyulá-s, s ha hirtelenjében nem talál folytatást, szétnéz a lakásban, beleszövi a látott tárgyakat a mesébe, közben átköt, sajátos technikával azt ismétli, míg megkerül a folytatás képzeletében és a szavakban, hogy és-és-és-és, vagy pedig-pedig-pedig kámpec.

Ha telefonál, bármi jó, amin billentyűk vannak – számológépek, ócska mobiltelefonok – , akkor azt utánozza, amit és ahogyan otthon hallott. Két képzeletbeli vagy valóságos (ezt még nem sikerült teljes bizonyossággal kideríteni) személlyel, Csillával és Anával beszélget, cseveg, veszekszik, perel, püffög, kimenőt állít össze, a bevásárlást beszéli meg. 

Csilla és Ana párban járnak. Mindig együtt vannak, mint abban az ominózus versben – még nem ismeri – , ahol a robogó kisvonatban kézen fogva ülnek románok és magyarok. Ezt a fajta megkülönböztetést most kezdi felismerni, kitapogatni. Még nincs benne előítélet. Még teljesen ártatlan. Olykor teljesen meglepő módon szolgáltat igazságot a két népnek, melyet a történelem egymás mellé rendelt, mint drótakadályt és vándor afgánt. 

Kezébe adtunk egy karton merevítőlapot, hadd rajzoljon rá. Absztraktokat fest és rajzol, tartunk tőle, ő már a 21. század gyermeke, nem éri be holmi füstölgő kéményű házikóval, nehéz fejű margarétákkal (réti margitvirágokkal) és hegyes deszkakerítéssel. Egy kartonlapot, melyet a nejonharisnyákhoz mellékelnek csomagoláskor. Reklámfeladatokat is ellát, szemet vonz, sokat ígér, keveset tart. Ezen négy fiatal Barbie-baba testalkatú, valószínűtlen nő látható. S miközben a mesét nézzük, figyelme elkalandozik, a lányokra mutat: ezek ketten románok, ezek pedig magyarok – állítja. Nem tudni, mi okból – helyes politikai érzékkel, a realitások korai fölismerése, szórványosodás (?) – a sorrend nem fordított.