Mörfi naplója (10.)

• 2020-07-05 15:24:17

• Kuszálik Péter

Vakulj, paraszt!

Az egyik korábbi feljegyzésemben szóba hoztam a statisztika furcsaságait. Nem kellett sokat várnom, sikerült egy igen szép agancsú példányt leterítenem: „A leggazdagabb erdélyi városok; Csíkszereda és Nagyvárad több területen is megelőzi Kolozsvárt.” (Maszol.ro, 2020. jún. 24.) Lássuk csak, mennyi az annyi? 

„2020-ban Temesvár gazdálkodik a legtöbb pénzből, 2,2 milliárd lejből, a második pedig Nagyvárad, 1,8 milliárd lejes büdzsével. Kolozsvár csupán a harmadik, 1,68 milliárd lejes betervezett kiadásokkal.” 

Eddig tiszta, most jön a bűvészkedés. Nem az abszolút számokat értékeli, hanem az összeget elosztja a város lakóinak a számával. A kábítás azonnal hat: „A lakosságarányos büdzsé tekintetében Nagyvárad messze megelőzi a bánsági és az erdélyi fővárost, mivel idén minden egyes lakójára 8144 lej jut, mely összeg Temesvár esetében 6687, Kolozsváron pedig csak 5185 lej.” A cikkíró szerint Erdély legjobban „eleresztett városa” nem Nagyvárad, Temesvár vagy Kolozsvár, hanem „Csíkszereda, amelynek minden egyes polgárára 9100 lejnél nagyobb összeg esik. A 42 ezer lakosú hargitai megyeszékhely idén 384 millió lejből gazdálkodik.” Temesvár büdzséje 5,73-szor nagyobb mint a Csíkszeredáé, de ne ez kápráztasson el minket, hanem az egy főre jutó 9100 lej. Vajon az egy főre eső tetőcserepek számát tekintve is Csíkszereda nyerne? 

A bűvészkedésnek itt vége, nyuszi vissza a kalapba, tessék a kasszához fáradni és befizetni a bűvész honoráriumát. 

Ámde! Valami elkerülte a cikkíró figyelmét. Kárászmindszentnek egymillió lej az éves büdzséje (amiből kifizethetnek 78,5 méter aszfaltos utat, 119 méternyi vízvezetéket egy új parabolát a kultúrházra, és még egy lábtörlőre is jut, amit az önkormányzat ajtaja elé tesznek). Tekintve, hogy a településnek csupán száz állandó lakója van, az egy főre eső beruházások értéke 10 ezer lej. Ezzel maga mögé utasította Csíkszeredát, Temesvárt, Zürichet és Berlint, mindenkit. Ők a legszebbek és legügyesebbek. Büszkék is rá, az ecce’ penna! Hazafias munkában, saját zsebből finanszírozva májusfát állítanak ennek örömére; székelykaput majd jövőre, ha lesz rá pénz.

Nagy számok

A koronavírus-járvány miatt bevezetett veszélyhelyzet ideje alatt, március 12. és május 15. között a rendőrség 1,17 milliárd forintnyi bírságot szabott ki. Az összeget 30.049 embertől követelik (hvg.hu, jún. 5.). Kiket ’sepertek meg’? „Azokat, akik elmulasztották a fertőző betegség elleni védekezést.” Pl. azokat, akik figyelmen kívül hagyták az időseknek fenntartott bevásárlási idősávot. Nincs kegyelem, aki nem tartja be a parancsolatokat, annak vezekelnie kell! 

Bukarest másképp rendezi, de ott sem lett nullszaldós a buli. A rendőrség 600 millió lejnyi büntetést szabott ki, de ebből csak százmilliót gyűjtött be (Népújság, jún. 9.). Nem tudjuk, hogy ezt az összeget hány ’megbüntetett’ ember adta össze, így nem tudunk hasonlítgatni. Azt sem tudom, hogy a román államkincstárnak mennyibe került az eddigi védekezés, így nem lehet reális az összehasonlítás (nem beszélve arról, hogy a statisztikai mutatványok mindig lepipálják a világhírű bűvészek legnagyobb trükkjeit is).

Csupán egyetlen számot vizsgáljunk meg, a többi összehasonlításnak – a mi szintünkön – nincs értelme. (Ez nem az Egyszerű Újságolvasó lenézése, csupán azt kívánom jelezni, hogy az efféle elemzés az arra kiképzett szakik dolga, ők majd eldominózgatnak még egypár hétig…) 

Az 1,17 milliárd csak szerény hányada (0,19%) annak az 590 milliárd forintnak, amennyibe a járvány elleni védekezés június 4-ig került. A magyar költségvetést eléggé megkavarta ez az összeg, s minden téren komoly következményei lesznek (gazdaság, közélet stb.). 

A kegyetlen kérdés: belefeccöltek egy talicska pénzt, s mégsem tudták megmenteni azt az 555 személyt, akik a június 9-i jelentésben szerepelnek? Tévedés! Az 590 milliárdnak az köszönhető, hogy a többi 9.999.445 megúszta (pontosabban: haladékot kapott). Mindjárt másképp hangzik! 

Másnap, a június 10-i újságban ezt olvastam: „Több mint 3 millió életet menthetett meg a bezárkózás Európában”. A cikk a vélemény forrását is megjelölte: „angol kutatók egy csoportja”. Igen, általában ők azok, akik jó közelítéssel tudnak saccolni. (Én többre saccoltam volna – mondjuk: 3,5268 millióra  –, de nekik nagyobb számítógépeik vannak.)

A saccolást sem ma kezdtem, huszonhat évvel ezelőtt már megfogalmaztam az emberiség derűs jövőjét: „Emberek! Vigyázzatok! – A Life baktérium: állatra és emberre egyaránt veszélyes, heteroszexuális kapcsolat útján terjed, a hím ivarsejt és a petesejt egyesüléséből létrejött jóindulatú sejtburjánzást rövid idő alatt megtámadja, a napvilágra került magzat utolsó porcikáját is uralmába veszi. A Homo sapiens egyedeinél száznegyven éven belüli halált okoz! Földünkön sok milliárd fertőzött személy él, helyzetük reményteljes” (Látó, 1994. júl. Hadikikötő rovat).

Annyit módosítottam az akkori szövegen, hogy öt helyett sok milliárdot írtam. Igen, mert az emberek elfeledkeznek magukról, és állandóan szaporodnak. Pedig ’egy kis odafigyeléssel’ prímán le lehetne fékezni a folyamatot…

Bűn és bírság 

Egy csomó mindenről lemaradtunk, de azt mindenki hallotta és tudja, hogy az országokat kormányzó politikusok szigorú rendszabályokat és megtorlásokat vezettek be, mert – a medve mellett – a vírus sem játék. Mondok egy friss példát.

Abszurdisztán türk nyelvű ország, fővárosa Bakacsin. Gazdag kőolajmezői vannak, emiatt igen erős a pénzneme: egy kanyi öt eurót ér. Húsz éve ők is döngő léptekkel masíroznak a digitális jólét betonútján. Ez részben jó, de inkább nem, ugyanis az ország népe csak ötven éve kezdett ismerkedni a betűvetéssel. (Az olajmezők bő termése okán nem is vetnek mást.) 

Egyetlen koszorús költője van az országnak, akit rémhírterjesztés vétke miatt kemény pénzbüntetésre ítéltek. Négy hete történt, hogy a költő egy hírt ’posztolt’ (= internetes bejegyzést tett közzé) az Ország Közösségi Oldalán: „az a helyes, ha a vírussal kapcsolatos híradások idején átkapcsolunk egy másik csatornára, mert a vírusok a tévé útján is terjednek”. Amikor elővették ezért az állításáért, azzal védekezett, hogy ezt csak kísérletnek szánta, egyrészt a dolgozó tömegek szövegértési színvonalát akarta tesztelni, másrészt a „szigorú fiúk éberségét” próbálgatta (megj.: mivel Abszurdisztán is szovjet utódállam, az ottaniaknak is megvan a saját államvédelmi hatóságuk). „Ez nem más, mint a hatalom ugratása” – mondták a szigorú fiúk, és kincstári karaténba kísérték Omár Rufit, mert a hatalom nem arra való, hogy gúnyt űzzenek belőle. Mivel a törvénykönyv nem ismeri a hatalom ugratása fogalmát, de a vírus szó is előfordult a posztban, hát azonnal rávarrták, hogy Rufi vírusbarát és rémhírterjesztő. A költő azzal védekezett: az ő szövege nem számít rémhírnek, hiszen „nem befolyásolja hátrányosan a dolgozó tömegek vírus elleni védekezését”. Próbált abszurd módon is érvelni (elvégre Abszurdisztánban vagyunk!): „Rémhírnek számít-e, ha azt mondom, ’szilveszter napja az idén péntek 13-ra esik’? Miért lenne az, hiszen azt a hülye is tudja, hogy szilveszter december 31-én van, a mi népünk pedig nem hülye.” – Ez egy kicsit megingatta a rendőrfőnököt, mert ez megegyezett ugyan a párt direktíváival, de aztán a bírósági végzésre hivatkozva mégis zárkába küldte a babérkoszorús költőt. Rufi már azon spekulált, hogy a baráti köre segítségével gyűjti össze az ötezer kanyi büntetést, de aztán megoldódott a dolog. Budapestről küldtek neki egy sztárügyvédet, aki a bírósági tárgyaláson úgy érvelt, hogy a posztnak végül is pozitív hozadékai lettek: több tízezernyi ember maradt egészséges attól, hogy kikapcsolta a tévéjét; ez pedig nagyban megkímélte Abszurdisztán egészségügyi rendszerét. Lám, mit tesz egy jó ügyvéd… 

Mennyire reális? 

’Bénibarát’ (ő nevezi így magát, mert ferences barátnak készült, de a menyasszonya beleszólt) a trianoni megemlékezés napján küldött nekem egy kis olvasnivalót. A ’Csíkiak klubja’ honlapról vette át, az a címe: Egy román tudós reális vallomása. A bevezetőben ezt olvashatjuk: „I. P. Brãtianu írása, mely először angol nyelven a »Transylvania and the Hungarian-Romanian problem« című amerikai kiadványban (Danubian Press) jelent meg [1979-ben], majd a torontói Magyar Élet 1980. március 1-jei számában magyarul is napvilágot látott, egy nagyon tisztességes, európai műveltségű, humanista román tudós álláspontját tükrözi.” 

A Danubian Press kiadó valóban létezett (1935–1991 között 41 címet adtak ki, ebből kilencnek Wass Albert volt a szerzője), a szóban forgó kötet néhány amerikai antikváriumban még ma is kapható, a torontói Magyar Élet is létezett 1980-ban; manapság a lap (utódja?) képes magazin formájában jelenik meg. Eddig minden rendben. Vonakodva bár, de azt is el tudom fogadni, hogy a „humanista román tudósnak” csupán két gépelt oldalnyi mondanivalója volt. 

A ’Csíkiak klubja’ honlapján megjelent szöveg két különböző írás összeragasztásából keletkezett, elöl van I.P.B. ’előadása’, majd minden átmenet nélkül érkezik egy másik dumácska a székely zászlóról, annak a szerzője: „Békefi Miklós – Oroszország Hangja”. Ez kb. úgy hangzik, mint a Szabad Szibéria, ennek okán ezzel nem is foglalkozom. Békefi szövege másutt is megjelent, a legkorábbi közlés – amit találtam – 2013-ból származik. Tegyük félre, maradjunk a román tudós írásánál. 

Idézet I.P.B. írásából: „1959–1962 között több mint 2000 magyar iskolát olvasztottak be román iskolákba, mint azok tagozatait. 1955-ben a X. pártkongresszuson [N. Ceauşescu] már nyíltan kimondta, Románia nemzeti állam, melynek egész területét az egységes román nemzet foglalja el.”

A komoly tudósok szavahihetőségét az szokta lerombolni, ha légből kapott adatokkal dobálóznak. Nézzük, mi az igazság. 1948 februárjában, a Román Kommunista Párt (RKP) VI. kongresszusán a szocdem párttal való egyesülés (inkább: bekebelezés) révén alakult meg a Román Munkáspárt (RMP), így a ’48-as nagygyűlés lett az RMP I. kongresszusa. (1955. dec. = RMP II. kongr., 1960. jún. = III. kongr.) 1965 júliusában volt a IV. kongresszus, amit a hatalmat átvevő Ceauşescu átszámozott, és visszavette az RKP nevet. Ez volt a nevezetes IX. kongresszus, a Ceauşescu-diktatúra kezdete. Az I.P.B. által említett X. kongresszus időpontja: 1969. augusztus. Akkor hirdette meg Ceau elvtárs a homogenizálást (ugyanaz, mint a hitleri gleichschachtolás; mindketten egynemű masszát láttak a szemük előtt, amikor ezrek előtt ordítoztak). 

Ettől a hibától lufivá változott I.P.B. – rövid, de velős – ’dolgozata’.

Az iskolák egyesítése valós tény, a számokat nem tudnám ellenőrizni, annyit azonban megemlítek, hogy a marosvásárhelyi egyetemen 1960 őszén indult újra a magyar nyelvű fogorvosi képzés, amit 1951-ben szüntettek be. 

Alább egy történeti kronológiából idézek (transindex.adatbank), a szerzője Vincze Gábor. Az 1964. nov. 19-es dátumnál olvasható az alábbi szöveg; szól pediglen az amerikai források szavahihetőségéről. 

„A New York-i The Reporterben megjelenik George Bailey újságíró nagy feltűnést keltő cikke az erdélyi magyarságról (»Trouble over Transylvania«). A szerző a helyszínen tett több hetes látogatása nyomán részletesen beszámol a magyar kisebbség súlyos elnyomásáról, többek között az anyanyelvi oktatás elsorvasztásáról, a magyar nyelv használatának visszaszorításáról. Írásában több olyan tévedés is van, amelyek tovább éltek a későbbi, Romániával foglalkozó írásokban is. Így például azt írja, hogy 1956 októberében diáktüntetések voltak Kolozsvárott, Marosvásárhelyen, Medgyesen és Temesváron (valójában csak az utóbbi városban volt utcai tüntetés), 1956 után pedig több ezer magyart tartóztattak le, »ezek közül feltehetően több százat kivégeztek« (a kivégzettek számát ma sem tudjuk pontosan), a hatósági intézkedések következtében 1962-ben már egyetlen magyar önálló iskola sem működött Romániában. (A magyar iskolák románosítása elsősorban a középiskolákat érintette, az elemi iskolák közt több is megőrizhette az önállóságát.)” 

Sem Vincze, sem én ’nem a medvének drukkolunk’, csupán szeretjük, ha a szónokok (vagy történészek, újságírók, politikusok) pontos adatokkal dolgoznak. 

I.P.B.-nek még egy van egy mondata – „A soviniszta düh kiterjedt a magyar temetőkre is, melyeket felszámoltak, nehogy kopjafák és sírkövek hirdessék Erdély múltját” –, amellyel kapcsolatban a következő kérdés merül föl: miként nevezhette meg egy román ajkú ember angolul a kopjafát úgy, hogy vissza is lehessen fordítani magyarra? 

Zárásként: egy aprócska adalék a romániai kommunizmus (pontosabban a Ceau-korszak) jellemzéséhez. Remek kiegészítője a korszakról szóló szóbeszédeknek, mert az derül ki belőle, hogy az ördög nem is olyan fekete, mint amilyenre festik. 

Molnár János – saját kutatásai alapján – kijelenti, hogy bűnügyi nyomozati dossziéra „vallási ügyekben, protestáns vonatkozásban, a vizsgált időszakban [1965–1989] nincs példa” (M. J.: Szigorúan ellenőrzött evangélium. Nagyvárad, 2009, 1. kötet, 9. old.).

Marosvásárhely, 2020. június 29.