Mörfi naplója (12.)
2020-07-19 15:39:16
- Kuszálik Péter
Reggeli sajtószemle
A reggeli után leültem az íróasztalomhoz, és bekapcsoltam a laptopot (a Zasszony vette magának, de én is használhatom).
Köztudottan utálom ezt az új világot, amit leginkább a pénz hajkurászása és a ’virtuális világba’ való menekülés jellemez. Mellette még ott van a rémhírvadászat, a shoppingolás, az extrém sportok őrülete és egy csomó minden, amit a magamfajta öregember messzire elkerül. (Úgy vagyok ezekkel, mint a keserűsóval: utálom, de néha mégis le kell nyelnem.)
Eddig érthető? Ha nem, akkor elmondom: a laptop angol szó, hasonlít a magyar libatophoz, de nem rokonok. Amúgy egy kisebbfajta ’ámítógép’; csupán abban hasonlít a könyvhöz, hogy kinyitható és becsukható, különben teljesen más.
A shopping a bevásárlás angol megfelelője, de annál sokkal komplikáltabb: „a shopping valami ősi erő, ami ordibál, integet és mágnesként húz egy nőt a kirakatban sóhajtozó termék – cipő, táska, bármi – felé”. Egy másik világhálós forrásból még azt is megtudhatjuk: a svéd bútoráruházban „kifejezetten shoppingolni lehet, ha értjük a szónak azt az értelmét is, miszerint nem is akarunk semmit venni, de ha már ott vagyunk, nézelődünk, aztán úgyis vásárolunk” – valami marhaságot, amiből már két darab is van otthon, bontatlan csomagolásban.
A cafeblog.hu írója egy 1961-es angol–magyar szótárból kifényképezett szócikket idéz: „shopping (ejtsd: soping) = boltjárás, vásárlás; a kapitalista országokban a dologtalan életet élő nők délelőtti »elfoglaltsága«”. (A fotó 2018-ban körbesétált a magyar olvasók között, a mandiner.hu egyik olvasója a következő kommentárt fűzte hozzá: „most már bárki lehet konzumidióta”. Értsd: elmúlt az osztályharc meg a rettenetes Kádár-korszak, a nyugati szél a pelyvával és piszokkal együtt ezt is befújta hozzánk.)
Bakos Ferenc idegen szavak szótára kevésbé sarkosan fogalmaz: „shoppingol = üzletről üzletre jár, nézi, hogy mit érdemes vásárolni”. A nívós társalgás alapkövetelménye a fogalmak pontos ismerete, ezért egy kulturált hölgy – aki pontosan ismeri a ’shoppingol’ szó értelmét – még véletlenül sem használja azt a „kilépek a piacra tejfölért” kifejezés helyett.
Tisztázzuk az új fogalmat
Az unciklopedia.org írja: „A konzumidióta az a személy, aki szinte megszállottként vásárol dolgokat, sokszor értelmetlenül. A konzumidióta azt fogyasztja, amit elé raknak, és arra támad igénye, amire kondicionálják. Döntésképtelenség jellemzi, adott személyek utánzásán kívül általában másra nem képes. Ez az állapot nem holmi mentális retardáció, azt jelenti, hogy az illető csak a fogyasztás kedvéért fogyaszt, és kritika nélkül követi a marketing utasításait. – Ez az akármi a világökörség része”.
Nem ide indultam, de nem bánom, mert hasznos volt ez a kis kitérő. Megtudtam, hogy másutt is élnek olyan Murphy-leszármazottak, akik szintén a világökörség megszüntetésén fáradoznak.
A ma reggeli hírek
sem a megnyugvást szolgálják, de azt már Pulitzer Józsi bácsi is tudta, hogy nem semmitmondó hírekkel kell megtölteni az újságokat.
Két hír ragadta meg a figyelmemet (444.hu). „Könnygázzal oszlatták Szerbiában a járványügyi szigorítások ellen tiltakozókat.” Az történt, hogy a kovidjárvány megélénkült egy kicsit, erre az illetékes járványpásztor kijárási tilalmat rendelt el a hét végére. [Frissítés: a tüntetések sokadik napján visszavonták a tiltást.] A legények nem tudnak otthon ülni, mert bulizhatnékjuk támadt; mielőtt leültek volna sörözni a járda szélére, felfordították a belvárost. ’Szabadságot’ kérnek, a korlátok felszabadítását. Inkább a kovid, mint a karantén. Mit mondhatnék? Örvendek, hogy nem Belgrádban élek.
A másik ’épületes’ dolog mögött is a vírus lappang. Trump elnök már régebbecske megharagudott az Egészségügyi Világszervezetre (WHO), most pedig kijelentette: az AEÁ szépen ki fog lépni, nem fizet olyanoknak, akik nem úgy táncolnak, ahogy ő muzsikál. Ebben a döntésében a Kína iránti utálata játszik fontos szerepet, de más ágbogai is vannak. Trump sakkhúzása igen jól jött Joe Biden elnökjelöltnek, aki azonnal nyilatkozott egy csípőset: „Az amerikaiak nagyobb biztonságban vannak, ha Amerika kötelezettséget vállal a világ egészségének erősítésében. Elnökségem első napján csatlakozni fogok a WHO-hoz, és megerősítem a világban betöltött vezető szerepünket”. Hm, kíváncsi vagyok, sikerül-e betartania az ígéretét. Másrészt: örvendek, hogy nem New Yorkban élek.
Bulinegyedek gondjai
Az utóbbi napok egyik sokat idézett eseménye a londoni bulinegyedek ’visszaadása’ volt. A két hónapi karantén kínjai után a szikkadt torkú úri közönség elözönlötte az utcákat, és derekasan megrészegedett. Néhány rendőr megpróbálta betartatni az ajánlott kovid-távolságot, de nem volt kinek beszélni. Gabi bácsi mondta mindig, ha valami képtelenség jött szóba: „ez olyan hiábavaló próbálkozás, mint a gát alá állni, és két tenyérrel visszatartani a Maros vizét…” Londonban természetesen a Temze vizét kellett volna a forrás felé ’taszítani’. Harmadszor is elmondom: örvendek, hogy ebből is kimaradtam.
Lépjünk tovább.
A szovjet gyarmatosítók a vas és az acél országát akarták létrehozni Magyarországon, de beletört a bicskájuk. A gengszterváltás után a kelet-európai tömb országocskái azt próbálgatták, miként lehetne jobban (meg)élni, mint eddig. A módszert Nyugat szállította: tessék a szolgáltatásokat is beszámolni a nemzeti jövedelembe, mert az abból származó aranyak is szépen csilingelnek a kassza pultján. Az egyik baj abból származik, hogy nehéz negyvenezer – utcára tett – szénbányászt ’műkörmös szöszivé’ átképezni.
Ennek az ördögmotollának van egy másik hátránya is: ha a játék egyik szereplője kilép a körből, akkor megáll a pénz körforgása. Megkezdődik a körbetartozás, ami a csőd egyik előjele lehet. Hacsak nem jön egy mentőangyal… Mint a mesében.
Klasszikus történet, kovidos köntösben. Két hónapnyi karantén után megindul az élet, egy hegyi falucska szállodájába megérkezik az első vendég. Kivesz egy szobát, ad 100 euró előleget. A szállodás átszalad a bankóval a szemben lakó mészároshoz, aki a konyháját látja el húsfélével. Az továbbadja az állattenyésztő gazdának, mert a sonka meg a flekkenhús a disznóból származik. A gazda rögtön felkeresi a szexipari szolgáltatóját, s átadja neki a százast. A ’kis begyes’ pedig belibben a szállodáshoz, mert már régóta tartozik valami hitelben történt szobahasználatokkal. A szállodás beteszi a bankót a fiókba, épp jókor, mert érkezik a vendég: telefonáltak, hogy meghalt az anyósa, nem maradhat egy percet se, kéri az előleget, s ’good bye’. Így történt, hogy egy fillér nélkül megoldódott Mügli am See szolgáltatói között a körbetartozás nyomasztó gondja.
No, ennél cifrább azonban a mai magyarországi helyzet. Budapesttől nem messze hatalmas filmstúdiókat építettek, gyúródnak is a tengerentúliak, a kovid sem zavarja őket. A termálfürdők gőzüzemben működnek, a fogorvosturizmus is szépen hoz a konyhára, de vannak még feltáratlan aranybányák. (Szavam ne feledjem, az ország egyik leggazdagabb embere a nemi nyomorban szenvedők ’megsegítése’ nyomán lett multimilliárdos, de állítólag nyugodtan alszik. Vajon csak annak okán, mert nincs adóhátraléka?)
Egy élelmes legény kitalálta a Sziget fesztivált, és ezzel megcsinálta a szerencséjét. A zenés buli Európa legnagyobbjává nőtte ki magát, a gazdi 2002-ben – ’kultúra-szervezés’ címén – megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét, 2010-ben pedig a tisztikeresztet. Rókalelkű az, aki irigyli tőle. Néhány nyáron át a Félsziget (a Sziget fattya) boldogította a marosvásárhelyieket. Emlékszünk rá, és ’nem kívánjuk vissza’ / ’alig várjuk, hogy visszatérjen’. (A nem kívánt rész törlendő.)
A kolozsváriaknak is megvan a Nyári Unaloműző Fesztiváljuk, aki megteheti, az elköltözik a városból arra a hat napra, amíg tart a dáridó.
*
Közvebetőleg egy apróság abból az időből, amikor szerkesztőségi íróasztalom volt. A Látó című folyóirat borítójának belső oldalán működött akkoriban a (furcsa nevű) Hadikikötő rovat, 1995 novemberében jelent meg az én költői kérdésem: „Rendben van, Uram, a hadikikötők ellen kitaláltad a szökőárt, de mit tegyünk mi, esendő emberek a hangszórók ellen?”
Ezzel kívántam jelezni, hogy mindenféle ricsajnál, ribilliónál, ramazurinál, zenebonánál és csinnadrattánál többre becsülöm a csendet. Magyarázatért a hatvanas évekig kell visszalapoznom. Pista bácsi tudatta velem a cáfolhatatlan életbölcsességet: „Jegyezd meg, fiacskám, két fontos dolog van az életben: az éjszakai nyugodt álom és a reggeli bő széklet; ami ezen fölül van, az már luxus”. Ne tessék fintorogni, évezredek tapasztalata van ebbe belesűrítve!
Egy példa a nyugodt álom hiányáról. Amikor az iparban dolgoztam – az aligazgató figyelmes-
ségének köszönhetően – gyakorta voltam éjszakai váltásfelelős. Mindig megálltam a szerszámműhelyben, Urszuly Árpi bácsinál, jókat dumáltunk. Szidta Sztálint, mint a bokrot, mert – szerinte – ő találta ki a harmadik váltást. „Gondolja meg, mérnök úr, a kutyámat betakargattam, s én bejöttem dolgozni… Hát ne szakadjon meg a nyaka az ilyen anyaszomorítónak?”
*
Szóval: a székesfőváros pesti kerületeiben zajlik a romkocsmabiznisz, s most odáig fajult a dolog, hogy a belvárosban hajnalig megy az őrület. (Vesd össze: Gréta fohászai, in: Mörfi naplója; Népújság, jún. 18.)
A bulinegyedek gondjairól elmélkedik Bede Márton (444.hu, júl. 7.). Írásának címe: „Jog az alváshoz, jog a szórakozáshoz”. Illő módon kezeli a témát, pró és kontra érveket sorol, megoldást azonban ő sem talál. A cikk lényegét két mondatba lehet sűríteni: „Talán le lehet fékezni a bulinegyedet, de hatóságilag átalakítani lehetetlen. A budapestiek és az ide érkező turisták is igénylik az éjszakai szórakozást, így nincs más út, mint elismerni azt a nagyvárosi élet fontos értékeként (?) és segíteni a legkevésbé zavaró lebonyolítását.” (Ha az ’érték = bevételi forrás’, akkor értem.)
Az előbbiek alapján sejthető, hogy én alváspárti vagyok, csupán az illem kedvéért írom le az ellentábor érveit.
A nagyvárosnak velejárója az éjszakai élet, s annak korábbi – brutális – korszakát sikerült hamar lezárni: a „különböző politikai-gazdasági-bűnözői érdekcsoportok konfliktusainak eredményeként megszűnt a Vizoviczki Lászlóhoz kötődő szórakozónegyed a Hajógyári-szigeten, az oda járók egy része pedig itt, a belvárosban keresett magának új törzshelyet.”
Az olcsó szálláshelyek, repülőutak és kocsmák messziről is odacsábítják a pénzszórásra hajlamos és bulira szomjas vendégeket, de „sok budapestinek is lett pénze szórakozni”. Az jó, mert az új gazdasági modell szerint a fogyasztás a GDP masszőre. Ahol pedig folyik a sör és bömböl a zene, ott dől a zseton.
Meg aztán: „Nincs olyan nagyváros, ahol senkinek az ablaka alatt nincs dohányzó és iszogató tömeg hajnali négyig”. Az is természetes, hogy „vannak a nagyvárosnak olyan lakói, akiknek nincs ilyesmire igényük”. – Sőt, egyenesen zavarja őket. A cikkíró elismeri: a bulinegyedek virágzásának jellegzetes velejárói a „hajléktalanság, a kábítószer-kereskedelem és a prostitúció”.
A csendpártiak hiába kérdeznék: akkor mégis miért erőltetik a bulizást, mert az ellenérvek már készen vannak. „Eleve a »kulturált szórakozás« mint fogalom kifejezetten megmosolyogtató ötlet, az »ez nem zene, hanem csörömpölés« és az »ez nem tánc, hanem rángatózás« közeli rokona. Természetesen egy nagyvárosban helye van az irodalmi esteknek is, éppen ugyanúgy, mint 12 sör legurításának. (…) Azt gondolni, hogy a bulinegyed több száz kisebb-nagyobb szórakozóhelyét hatalmi szóval vagy noszogatással át lehet terelni a szépirodalmi programok rendezése felé, nagyon súlyos tévedés.”
„Ennél már csak az a nagyobb tévedés, hogy »másfajta turistákat várunk«. A rendszerváltás óta Budapest, illetve hát Magyarország összesen két olyan dolgot tudott létrehozni, amiért turisták tömegei érkeznek az országba: a Szigetet és a romkocsmák hírére épített bulinegyedet. Minden más, ami ebben az országba/városba tömegeket vonz, a Hungaroringtől a Halászbástyáig, már rég itt van velünk. A Hajógyári-sziget és a Belső-Erzsébetváros pedig éppen ugyanazzal hívogatja a külföldieket: jó és olcsó bulikkal.” – A végső, nagy érv: „A ’bulis város’ egyébként egyáltalán nem rossz turisztikai brand, Las Vegastól Berlinen át Tbilisziig sokan megélnek belőle”.
Az utolsó érv: „Falusi csend egyébként falun sincs, csak ott nem a brit legénybúcsú vonyítása hasít az éjszakába, hanem a kutyáké. Valamennyi zajt mindenkinek tolerálnia kell.” – Megértettem; ezt a meccset is elvesztettük.
Marosvásárhely, 2020. július 8.
