A mohácsi csata

A Kós Károly Akadémia által szervezett történelmi előadás-sorozat legutóbbi előadása a mohácsi csatáról szólt. Előadó B. Szabó János, a Budapesti Történeti Múzeum tudományos főmunkatársa volt. Az előadás azt próbálta körüljárni, milyen volt az akkori európai helyzet, milyen lehetőségek voltak, miért tudtak a törökök hosszú időn keresztül sokkal több katonát mozgatni, mint az európai hatalmak. 

Az előadó sorra vette azokat a hiedelmeket, amelyek a magyar történeti köztudatban élnek ezzel az eseménnyel kapcsolatban, és ezzel szembesítette a valóságot. A számok nyelvére lefordítva tulajdonképpen nagyon egyszerűen elmondható: 1526-ban a török birodalom ötször olyan nagy, ötször olyan népes, ötször olyan gazdag volt, mint a magyar királyság, és „az álmoskönyv szerint nem jelent jót”, ha hadakoznia kell a két államnak egymással. Az a szomorú helyzet állt elő a magyar történelemben, hogy az akkori világ második legnagyobb birodalma volt a szomszédunk, a török birodalom – nagyobb már csak Kína volt abban az időben –, és ezzel kellett harcba szállnia Magyarországnak.

A Bernády Házban tartott rendezvény adott alkalmat a beszélgetésre.

– Miért éppen a mohácsi csatát választotta? 

– Mert a mohácsi csata olyan esemény a magyar történelemben, amelyről szinte minden magyar ember hallott. Köztudott, hogy akkor már 150 éve harcolt a magyar királyság a török birodalommal, váltakozó sikerrel. Mohácsig azért többnyire sikerült helytállni, és az ország épsége nem került veszélybe. Azt viszont kevesen tudják, hogy az a török birodalom, amellyel korábban harcolt a magyar királyság, sokkal kisebb, sokkal gyengébb volt, és Mohács előtt tíz évvel nőtt majdnem duplájára, a keleti hódításoknak köszönhetően. Akkor gyökeresen megváltoztak az erőviszonyok, és hiába álltak sikeresen ellen addig a magyarok a török támadásoknak, innen kezdve ez sokkal erősebb ellenség volt, mint korábban, több mint száz éven keresztül.

– Miért éppen Magyarországot támadták folyamatosan?

– Nem pont Magyarországot, minden szomszédjukat megtámadták. Egy olyan birodalom volt, amely állandóan háborúskodott, fölváltva támadta meg a szomszédait. 1521 előtt hosszú időn át békesség volt hivatalosan a török–magyar határon, de nem mintha Törökország békében élt volna magyar szomszédaival, hanem mert más szomszédaival hadakozott. Nagyon gondosan ki volt ez találva: mindig máshol háborúztak, igyekeztek megosztani, szeparálni az ellenségeiket egymástól, az egyikkel békét, fegyverszünetet kötöttek, a másikat támadták. Egy hosszú keleti hódító időszak után fordultak ismét Európa felé, és mivel Magyarország volt Európában a legerősebb ellenfelük, ennek az országnak a megtörésére tettek kísérletet, és nem is eredménytelenül. 

– Elemzők hitekről és tévhitekről is beszélnek…

– A hitek az emberek fejében vannak, és ezek a hitek többnyire tévhitek. A tapasztalat azt mutatja, hogy sokan sok mindent tudnak a magyar történelem nagy eseményeiről, de szinte semmit nem tudnak jól. A tipikus tévhit az, hogy mi amolyan széthúzó nép vagyunk, bezzeg mások, és ha összefogtunk, egységesek lettünk volna, akkor biztos másként történt volna. De a törökök attól függetlenül lettek sokkal erősebbek, hogy a magyarok széthúztak vagy sem, s az már csak hab a tortán, hogy valójában Magyarország 1526-ban nem volt különösebben széthúzó, az a Magyarország összeszedte minden erejét, európai mércével mérve igen jelentős haderőt állított ki a törökökkel szemben. Ennél nagyobb haderőt akkor Európában sem a francia, sem a spanyol, sem az angol király nem tudott volna kiállítani. Ez egy európai méretű hadsereg volt, csakhogy a törökök még többen voltak. Az a csalóka ebben a viszonyrendszerben, hogy a magyar történetírás mindig a törökökre figyelt, hogy a törökökhöz képest vagyunk kevesen. De ha a lakosság kevesebb, az állami bevételek is kevesebbek, és a hadsereg nem lehet ugyanakkora. Ez ennyire egyszerű.

– Az is elhangzott már, hogy a középkori magyar állam végét jelentette a mohácsi vereség. Így van, vagy ez is tévhit? 

– Mindenképpen így van, új korszak kezdődött ezzel a magyar történelemben, nem is pusztán a vereséggel, hanem hogy meghalt II. Lajos magyar király. A király halála után összeült az országgyűlés, és megválasztották Szapolyai Jánost királynak, de megválasztották Habsburg Ferdinándot is, és egy olyan polgárháború kezdődött, amelybe a törökök készségesen beavatkoztak a gyengébb fél oldalán. Innen kezdve nagyon rövid idő alatt megszűnt létezni az az erős európai nagyhatalom, amelyik egyébként 500 éven keresztül jelen volt a Kárpát-medencében. Magyarország gyenge és kiszolgáltatott, megosztott ország lett, nem mintha az emberek nem tudtak volna összefogni, hanem mert a nagyhatalmi érdekek azt diktálták. 

– A mohácsi csata fordulót jelentett a magyar történelemben, „nemzeti létünk nagy temetője…”, így emlegetik sokan. A hadtörténész szerint így van ez?

– A mohácsi csata egy csata volt, de az, hogy később az utókor milyen jelentőséget tulajdonított neki, nagyon változó. Nagyon kedvelt mondás a nemzeti létünk nagy temetője. Ez egy Kisfaludy-versnek egy sora, nem szokták a teljes verset idézni, csak ezt az egy sort. Pedig ez a vers nem erről szól. Mindenki azt gondolja, hogy itt van vége valaminek, de Kisfaludy ezt a verset az 1800-as évek elején írta és úgy írt Mohácsról, hogy akkor ott nagy baj történt, de helyreállítottuk, és most minden rendben van. Az a vers üzenete, hogy a magyarságot érhetik tragédiák, de van elég ereje, hogy talpra álljon, helyrehozza a dolgokat. Mohács ennek volt egy nagyon jelentős példázata, ezért épült be a történeti gondolkodásba. Nem pusztán vereség, hanem a vereség utáni talpra állás. 150 év múlva mégiscsak sikerült kiverni a törököket, helyreállították az ország erejét, visszaállították a középkori határokat, és a 18. századtól kezdve itt is fejlődés állt be hosszú időn keresztül. Ennek a békés fejlődésnek az élvezője és optimista résztvevője volt Kisfaludy, amikor ezt a verset megírta. Nem is lett volna semmi baj, ha a 20. században nem történnek olyan katasztrofális események, mint a két világháború, amelyek megtörték ezt az optimizmust. Épp ma beszélgettem egy kollégával, aki azt mondta, hogy a magyar történelem nem más, mint a 900 éves kudarcok sorozata. Nyilvánvalóan nem erről van szó. Valójában a 20. századi történelemben voltak azok a kudarcok, amelyeknek a következményeit a mai napig éljük. Történelmi távlatban gondolkodva akár 150 évet is ki lehet bekkelni, ha utána helyrejönnek a dolgok. Én ezt az optimizmust szeretném inkább Mohács kapcsán sugallni, mintsem hogy a kudarcon meg a veszteségen borongjunk.

– Romániában nagy érdeklődéssel követték a tévénézők a Szulejmán tévésorozatot, most pedig Magyarországon sugározzák. A hadtörténész véleménye szerint történelmi szempontból hiteles vagy csupán szappanopera a film?

– Ez egy török filmsorozat, amit török források alapján készítettek, és amelyben a magyarokról is és Mohácsról is szó van. Sok hiteles részlet van benne, a szereplők, a szereplők neve, a családi kapcsolatok, a hadjáratok. De minden, ami ennél mélyebbre megy, úgy van megírva, mint egy brazil szappanopera. Arról nem is beszéve, hogy II. Lajost egy harminc évvel idősebb színésszel játszatták el.

– Második Lajost ráadásul nemcsak idősnek, de ostoba uralkodónak állítják be…

– Egy ostoba idiótának állították be, holott a valóságban ő egy húszéves fiatalember volt. Sok mindent el lehet róla mondani, de azt nem, hogy idióta lett volna, azt pedig végképp nem, hogy a magyarok provokálták volna a törököket erre a háborúra. De hogy lehet eladni igazságtalan hódító háborúkat a közönségnek a 21. században, amikor mindenki úgy tudja, hogy ők soha nem bántottak senkit? Aki járt Törökországban, tapasztalhatta, hogy ha megtudják, hogy magyar, akkor megölelik, testvérnek nevezik. A köztudatban az van, hogy ők semmi mást nem csináltak, mint eljöttek ide, hogy megvédjék magyar testvéreiket a gonosz németektől. Mindenki így tudja. Azt hiszem, hogy épp Romániából nem kell messzire menni, amikor arról van szó, hogy hogyan lehet átírni, meghamisítani a történelmet. Nincs ez másként Törökországban sem. A törökök kedves emberek, jó emberek, és az őseiket is kedves, jó embereknek tartják. Nem fér bele az, hogy ők valamikor hódító világhatalom voltak. Nagyon nehéz ezzel mit kezdeni, a televízió és a tömegmédia nem is próbálja nagyon árnyaltan megközelíteni a dolgot. Tulajdonképpen olyan, mintha Magyarországon Mátyás királyról csinálnának filmet: abba is nehezen férne bele bármi olyan dolog, amit az emberek nem tudnak a királyról, és ami esetleg árnyékot vethetne az ő személyiségére. Szulejmán szultán a törököknek olyan, mint nekünk Mátyás király.