Most Simon Endrétől búcsúzunk

Egy olyan szép nyári nap hajnalán olvadt bele a végtelenbe, amilyet hosszú és rendkívül termékeny művészi pályafutása során valós vagy álomtérként nagyon sokszor megörökített. A június 6-án elhunyt Simon Endre Szolnay-díjas festőművész szerette a világot, ez sugárzik minden képéről, azokról is, amelyek szemkápráztató könnyedséggel a természetelvűség jegyében születtek, és azokról is, amelyeken a tájelemek formát bontva s az élményekkel keveredve szimbolikus-absztrakt egységgé álltak össze. Lételeme volt a festés, a rajz, ezt is bárki azonnal megállapíthatta, akárha csak rövid ideig találkozhatott vele vagy munkáival. Nyilvánvalónak tűnt, hogy az alkotás tüze élteti, ez segítette át számos emberpróbáló megpróbáltatáson, amikor már azt lehetett hinni, végleg elszólíttatott. Az ecset, a rajzeszköz mindig hamar újra a kezébe kívánkozott, tehetsége, élménytára ismét lendületbe jött, máris formálódhatott az újabb bemutatkozások, kiállítások anyaga. Számos tárlata volt, szinte mindig várták valahova, számítottak rá itthon, otthon, határokon túl és innen is, gyakran úgy is, hogy alkotótábort kellett irányítania vagy tárlatot rendeznie. Hiszen a jó ügyek folyamatosan mozgósítani tudták. Sok-sok barát, ismerős tanúsíthatja ezt. De leginkább szeretett családja. Felemelő az, ahogyan ők összetartottak, s ha valaki ezután találkozik Simon Endre festői, grafikusi hagyatékával, ezt előzetes ismeretek nélkül is mindenképpen érzékeli. A portrékon is persze, hiszen Simon Endre kiváló emberismerő, nagyszerű portrétista is volt. Meg több minden egyéb, elvégre az alkotómunka sokoldalúan képesíti művelőjét. Ha úgy adódott, muzeológusként munkálkodott, képtárat vezetett, lapot szerkesztett, könyvet illusztrált, tanulmányt, műkritikát írt, reklámgrafikával rukkolt elő. Minderről többször szóltam az elmúlt években, a Pallas-Akadémia Kiadó Műterem sorozatában megjelent első kismonográfiámat épp az ő művészetének szenteltem húsz évvel ezelőtt. A sokszorosan bővebben és különleges nyomdai minőségben kiadott nagymonográfia 2012-ben immár Budapesten látott napvilágot Szücs György művészettörténésznek köszönhetően. Abban már minden benne van, amit a művészről tudni lehet. Vagy mégsem. Hiszen azóta is eltelt egy évtized, és Endre sohasem tétlenkedett. Új műveiből marosvásárhelyi közönsége is megcsodálhatott jó néhányat, többnyire a Bernády Házban rendezett kiállításokon. Művészi erényei mit sem változtak, színterei talán az eddigieknél is jobban a lényegre koncentráltak. 85 esztendősen is olyan gazdagságban lepték meg egyszerre három helyen is – Budapesten, Kolozsváron és Marosvásárhelyen – a jubileumi eseményekre összegyűlt érdeklődőket, hogy az mondhatni példátlan volt.

Rá emlékezve, törökbálinti otthonukban készült 2016-os fotóimat nézegetem. Nem volt ott akkor az egész család, csak Manyi, a festményen is számtalanszor megörökített feleség, és fia, Zsolt, akinek a tetőtérben van műterme. Endre régi, de főleg új képekkel telten megannyi élményt, korszakot, törekvést idézett föl. Középen kissé takarva egy önarckép felső harmada hívta fel magára a figyelmet. A festő valahova a távolba réved. A teljes képen jól látszik, tekintete erdélyi tájakon csatangol. Igen, Endre, bármennyire is érdekelte a nagyvilág, a szülőföld bűvöletében alkotott eleitől fogva. Amikor Törökbálinton szétnéztünk immár otthonossá vált házuk lombok és virágok borította udvarán, önkéntelenül is azt mondtam, ez a látvány akár szülőfalujában, Székesen is lehetne. Azért is választottuk ezt a helyet, jött azonnal a válasz. Újabb ilyen feleleteket sajnos tőle már nem kaphatunk, képei viszont még remélhetőleg nagyon sokáig sok-sok embert megszólítanak. 

Úgy, amint erről ő maga vallott A táj arcai című monográfiafejezet pár sorában: „A körforgásában meg nem fakuló természet alkotásaim lényegi része, mint ahogy legbelső világom lankáit, völgyeit és hegyeit a felettem járó nap és hold sugara teszi teljessé.” Ha tehát feltekintünk a magasba, jusson eszünkbe, hogy immár ő is ott kevergeti valahol pompázatos színeit a festészet jeleseinek folyton bővülő égi táborában.

Nem felejtünk, Simon Endre. Isten nyugosztaljon!