Műkincsek és jamónok

Ha Európa városai közül választani kellene, Madridban szívesen laknék, az elegánsan szép, kecses, de nem hivalkodó köz- és történelmi épületeket felsorakoztató, a gazdagságot korántsem fitogtató, jó infrastruktúrájú, hatmillió embernek otthont adó, de mégsem zsúfolt metropoliszban. Királyi városban. Hogy miért? Lehet, azért, mert még frissek az élmények. 

 

Top 10 

Persze, a turistának a szebbik arcát mutatja a város, ahová felkészülve érkeztünk. Egy hét alatt, amit lehetett, megnéztünk, megízleltünk, követve a Top 10 című kalauz útmutatásait. Megjegyzem, nem egy-két órás tanulás kell ahhoz, hogy zökkenőmentes legyen az eligazodás. Itthonról tudni kell olyan „apróságokat”, hogy mivel és mennyiért jut be az ember a Barajas repülőtérről a város szívébe, a Cibelesig vagy az Attocha vasútállomásig. 

Visszatérve a Top 10-hez, tudvalevő, hogy nem hagyhattuk ki a Museo del Pradót, ahol nagy szerencsénkre Rubens és flamand festők időszakos kiállítását tekinthettük meg, a Thyssen–Bornemisza és a Reina Sofia múzeumot, a híres sétateret, a Paseo del Pradót, amelyen ez a három múzeum található, a Palacio Realt, azaz a királyi palotát, az Almudena katedrálist, a Plaza Mayort, a Descalzes kolostort, a Museo de Americát. Mindenik múzeum lenyűgöző, rengeteg kinccsel, de ugyanakkor korszerű és napokon át élvezhető, míg bírja a szem és a láb. Mindenhol megkerestük a tíz leghíresebb festményt, miközben rájöttünk, hogy a topon kívül rekedt alkotások még jobban tetszenek. 

Gondolom, nem csak én kapom fel a fejem a Bornemisza névre. Hogy kerül egy magyar nevű műkincsgyűjtemény a spanyol fővárosba? Nos, úgy, hogy a német–magyar származású Heinrich Thyssen 1906-ban elvette Bornemisza Gábor báró – I. Ferenc József osztrák császár és magyar király kincstárnoka – lányát, Kászoni és Impérfalvai Bornemisza Margit bárónőt. Ezzel az egyre gyarapodó vagyona mellé bárói címet is szerzett. Heinrich Thyssen nemcsak iparos mágnásként, hanem műkincsgyűjtőként is híressé vált. Gyűjteménye a harmincas években ötszáz festményből állt, köztük Dürer, Cranach, Jan van Dyck, Caravaggio, Tiziano, Rembrandt, Canaletto, Watteau, Corot, Courbet művei. Fia, Hans Heinrich rajta is túltett, egyre gyarapította a TBG (Thyssen–Bornemisza Group) Holdings cégbirodalmat és a műkincsgyűjteményt. Olyan híres festők képeit vásárolta meg, mint Goya, Degas, Monet, El Greco, Picasso. De Hans Heinrich nemcsak a vagyont és a műkincseket szerette, hanem a nőket is. Ötödik felsége egy spanyol szépségkirálynő, Carmen volt, akiről már sejthetjük, hogy – családi vagyoni pereskedések közepette – közrejátszott a gyűjtemény Madridba költöztetéséhez, aminek jelentős része – több mint 700 műtárgy – a spanyol állam tulajdonába került. 

 

Százával lógnak a sonkák

Nos, nem csak a leghíresebb műkincsekre voltunk kíváncsiak. Más múzeumokra is fókuszáltunk, például a híres sonkamúzeumokra. Hogyan, a sonkát is múzeumban mutogatják? Abban is! Amikor az első Museo del Jamón feliratot megláttuk, arra gondoltunk, hogy itt most megtekinthetjük az érlelt sonka fortélyait. Igen ám, de belépve kiderült, a sonkamúzeum valójában sonkaüzlet, több száz lógó sonkával, egyesek csupaszon, mások megvágva, aztán színes hálókban vagy körmösen, disznólábbal együtt dísze-legve. Illetve csomagolva. A sonkamúzeum olyan, akár egy bisztró, pékáru, sütemények, kávé, Sangria, minden kapható benne. Az árak számunkra kissé félelmetesnek tűntek, mert minőségtől függően több tíz eurótól egészen 500 euróig is felugrottak. S csodák csodája, nem az olcsóbb fajta sonkát veszik az emberek! Mi jamón serrano megnevezéssel ismertük a spanyol sonkát, de a sertés fajtájától függően a másik védett eredetű spanyol sonka, a jamón ibérico is közkedvelt, ez egy fekete, félig vadonban élő sertésből, a cerdo ibericóból készül. A kétféle sonka közül a jamón ibérico a nemesebb és a drágább is. Ezeket a sonkákat fél-másfél évig érlelik. A finom sonka fogyasztása a spanyol kultúra része. Szóval, a sonkákról sokat lehet beszélni, de visszatérve a „múzeumra”, egy fiatalember egy tálca sonkát rendelt, az árus nagy szakértelemmel felszeletelte, nagyon jól nézett ki, szépen – kissé összegabalyítva – elrendezte a színre, állagra csodálatos pár szeletet. Húsz eurót kóstált. Két fiatalember egy-egy pohár bor mellett el is csipegette, amíg mi múzeumlátogatás közben felhörpintettük a kávénkat. Bevallom, első nap sajnáltuk rá kiadni a pénzt, de másnapra átgondoltuk a dolgot, s egy másik csodás üzletben, pontosabban a lakhelyünkhöz közeli Mercado de San Miguel vásárcsarnokban mi is sonkát csemegéztünk. Nem bántuk meg. A spanyolok úgy tartják, hogy több muzulmán lett katolikus a sonka élvezetéért, mint a halállal fenyegető inkvizíció miatt.

 

Mit rejt a Mercado de San Miguel?

Vagy inkább mit nem? A patinás, mégis csillogó vásárcsarnokban minden finomság kapható, amit európainak el lehet képzelni. A már említett sonkákat, amiből helyben készítik el a finom falatkákat, szárnyas-, nyúl- és halhúst, kagylót, csigát, osztrigát, számtalan fajta gombát, sajtot, olajbogyót, szárított magvakat, fűszereket, édességeket, szebbnél szebb egzotikus gyümölcsöket. A legizgalmasabbak az előre elkészített szendvicsek és a sütemények. S persze, a jó kávé és a finom italok. Ember legyen a talpán, aki kibírja, és étlen kifordul a vásárcsarnokból, ahova a világ minden részéről érkeznek turisták. Senki sem gondolkodik azon, hogy egy falatnyi halas, sajtos, csirkés, rákos, salátás szendvics 3,5 euróért drága lenne. Vannak, akik sorra kóstolgatják őket, s közben iszogatnak, beszélgetnek. A pezsgés folyamatos. A csábításnak nem lehetett ellenállni. Aztán felfedeztük a közeli önkiszolgálót, s rájöttünk, hogy három-négy szendvicsfalatka árából egész napra elegendő élelmet vásárolhatunk, amiben benne van a szeletelt sonka, a sajt, a hús, a köretnek való fagyasztott zöldség, a gyümölcs, a salátamix, a kenyér és a bor. Mind finomak, jobb ízűek, mint itthon. De arra is rájöttünk, hogy a vendéglők 10-13 euróért igazán változatos, finom napi menüt kínálnak. S ezt sem szabad kihagyni, hiszen napközben a sok járás, művelődés közepette nagyon megéhezik az ember.