Hétfő este lepilinkézett az első idei hó, kedd hajnaltól reánk ült a hideg, hangolódunk a karácsonyra, az ünnepekre, az ajándékozás idejére, az év egyik legszebb időszakára. Sokaknak jelent az öröm mellett némi ürömöt is ez az időszak, hiszen előfordul: hiába próbáljuk széppé tenni az ünnepeket, ha a háttérben ott kísértenek az átkos anyagiak (illetve azok hiánya) – ez pedig az idén a tavalyi helyzetnél is hangsúlyosabb. Hogy mi okozta, annak számos oka van, de tény: rekordot döntött az éves inflációs ráta, amely novemberre elérte a tavalyihoz mért 16,8 százalékot. Az Országos Statisztikai Intézet (INS) tegnapi adatai szerint az októberi, csökkenést mutató (15,9 százalékról 15,3 százalékra) trendet követően az infláció ismét megugrott, és novemberre elérte a majdnem 17 százalékot. Leginkább az élelmiszerek drágultak meg, átlagosan 21,55 százalékkal, a nem élelmiszeripari termékek átlagosan 16,17 százalékkal. A legnagyobb árnövekedést a cukor (62%) érte el, ezt követi a villamos energia (47%), a vaj (43%), az olaj (40%), a gázenergia (37%), a liszt (34%), a túró (32%), a tehéntej (31%), a tojás (30%) és a kenyér (26%). Az üzemanyag ára 19,24 százalékkal növekedett, a víz- és szemétszolgáltatás 21,54 százalékkal.
Mindeközben, a hivatal adatai szerint az országos nettó átlagjövedelem is 13,1 százalékkal nőtt 2021 októberétől. 2022 októberében a bruttó országos átlagkereset 6461 lej, a nettó 4008 lej. A legmagasabb béreket (átlagosan 9427 lej) az informatikai szektorban, a legalacsonyabbakat (átlagosan 2238 lej) a hotelekben és vendéglőkben dolgozók kapják.
Szóval itt tartunk két héttel az ünnepek előtt. Rekorddöntő inflációs ráta, amelyet nem ért utol a bérek emelkedése – ráadásul ez utóbbi amúgy is csalóka adat. Hiszen míg a termékek és szolgáltatások árának növekedése mindenkit érint, addig a béremelésekkel más a helyzet: mindannyian tudjuk, hogy az átlagos országos bérezési összeg nem tükrözi a földhözragadt valóságot. Ahogyan az inflációt papíron követő bérnövekedés sem, hiszen igen sokan hetek, hónapok, akár évek óta nem részesültek béremelésben. Még azoknak is jóval nehezebb most, akik aránylag nagy fizetésből éltek, de mi lesz azokkal, akik (becsületesen végzett munkájuk ellenére) eddig is éppen csak kihúzták, akik a kevéssel is jól gazdálkodtak, és noha nem voltak gazdagok, nélkülözniük sem kellett? Most nekik is meg kell tapasztalniuk (továbbra is jól végzett munkájuk ellenére) az elszegényedés rémét? Milyen kilátásai vannak azoknak, akik becsülettel ledolgoztak évtizedeket egy-egy munkahelyen, és most, a nyugdíj előtt pár évvel szembesülnek azzal, hogy mindez hiába volt? Hogy (gyakran az elismert társadalmi státusz ellenére) öregkorukban, a megérdemelt pihenés idején nem kirándulni, hanem nyomorogni fognak? És mi a helyzet azokkal az igazgatókkal, vezetőkkel, menedzserekkel, akik kapzsiságuk, nemtörődömségük vagy be nem ismert inkompetenciájuk miatt e jövendőbeli sors ajándékutalványát lebegtetik alkalmazottaik szeme előtt ezen a közelgő karácsonyon?
A kérdések természetesen metaforikusak, hiszen nem létezik mindegyikre érvényes, univerzális válasz. De tény, hogy miközben azok, akik tiszta szívből, a nehézségek alatt szinte megszakadva próbálnak otthon igazi, meghitt ünnepi hangulatot teremteni, gyakran belefáradnak ebbe: hiszen az éjjeli álom előtti megélhetési matek nem megnyugvást, hanem aggodalmat csempész advent ünnepének békeidejébe is.
