Műteremről műteremre

Érdekes, izgalmas dolog a műteremlátogatás. Az ember ilyenkor egy kicsit kiváltságosnak is érezheti magát, hiszen azon túl, hogy közelebbről betekinthet a művész műhelyébe, esetleg műhelytitkaiból is megismerhet valamennyit, és régi, kedvenc alkotásait is felfedezheti.

Kákonyi Csilla festőművész és vendégei

Érdekes, izgalmas dolog a műteremlátogatás. Az ember ilyenkor egy kicsit kiváltságosnak is érezheti magát, hiszen azon túl, hogy közelebbről betekinthet a művész műhelyébe, esetleg műhelytitkaiból is megismerhet valamennyit, és régi, kedvenc alkotásait is felfedezheti, sőt, az alkotó egyéniségéről is elleshet máskor rejtve maradó sajátosságokat, annak is örülhet, hogy megtekinthet olyan friss munkákat, amelyek csak valamikor később kerülnek kiállításon a nagyközönség elé. És műtermében a festő, szobrász is közvetlenebb, valahogy jobban megnyílik, mint más körülmények között. Bizonyára nem tévedünk, ha azt gondoljuk, számára is kiemelkedő jelentőségűek az ilyen alkalmak. Akkor különösen azok, ha szakmabeli a látogató. S ha egész ilyen csapatot képez a vendégsereg, az még fontosabbá teszi az eseményt.

Hét eleji tudósításban már jeleztük, múlt szombaton több marosvásárhelyi képzőművésznek volt ilyen kitüntető figyelemben része: a Magyar Művészeti Akadémia szervezte többnapos magyar-magyar művésztalálkozó ígéretes programpontjaként kerestek fel a Magyarországról és Erdély különböző helységeiből érkezett alkotók helybeli kollégáik közül néhányat. Többfelé velük mentünk magunk is, és meggyőződéssel állíthatjuk, igazán élményteljes volt a találkozósorozat mindkét fél számára. Az újságírónak is elégtétel volt látni, milyen őszinte elismeréssel raktározták el magukban a látottakat a távolról érkezett művészvendégek. De valóban volt is mit látniuk. Mindenik műteremben hamisítatlan erdélyi, de más-más világ tárult eléjük, olyan művészi igényességgel, műgonddal megalkotott művek, amelyek abból is ízelítőt nyújtottak, mennyire sokszínű, öntörvényű és jellegzetesen egyéni marosvásárhelyi művészeink munkássága. Sajnos, egyetlen délután nem tette lehetővé, hogy a műtermi ismerkedésre még több helyen kerítsenek sort, de így is sokáig emlékezetes marad ez az akció. Barabás Éva kincseket rejtő tetőtéri műterme a központban, Haller József, Fekete Zsolt, Bandi Kati nézőmarasztaló alkotóműhelyei a Bolyai utcai Művészetek házában, Kolozsvári Puskás Sándor múzeumi képzetet keltő műteremlakása a Kossuth utcában, Kákonyi Csilla külső-belső fényt árasztó műremek-tára és dolgozószobája a Dózsa György úti udvarmélyen joggal váltott ki egyöntetű elismerést a vendégekben, rajzolt arcukra döbbenetet a bemutatott alkotások erőteljes látványa, üzenete.

– Azt kapta a mai délutántól, illetve az egész eseménysorozattól, amit várt, amire számított? – kérdeztem Farkas Ádám Munkácsy-díjas érdemes művész, egyetemi tanár szobrásztól, a találkozó kezdeményezőjétől. Azonnali és nagyon határozott volt a válasz.

– Nem. Sokkal-sokkal többet. Az eszmecserék is nagyon hasznosak voltak, különösen amikor az előadások után már kötetlenebb, közvetlenebb beszélgetések alakultak ki. De igen mélyreható élménnyel ajándékoztak meg a műteremlátogatások is. Meggyőződésem, hogy a velünk érkezett fiatalabb, idősebb pályatársak is meglepődtek, mennyi kiváló alkotóval találkozhattunk. Ki merem jelenteni például, hogy Kolozsvári Puskás Sándor személyében olyan művésszel válthattunk szót, gondolatot, akit a magyar portrészobrászat legjobbjai közt kell számon tartanunk. És másokról is hasonló elismeréssel beszélhetnék. Ezzel a mostani magyar-magyar találkozóval elkezdtünk valami fontosat, mindenképpen folytatnunk kell. Csakis hasznára lehet az erdélyi és az anyaországi képzőművészetnek, szellemi, kulturális köztudatnak.

Az elmondottakból remélhetőleg fotóinkkal is sikerül valamennyit érzékeltetnünk.