Már csak egy bő esztendő van hátra a 400. évfordulóig. Addig a történelmi dátumig, amelytől számítva a történelem kedvező fordulata kiemelte városunkat a sok hasonló vagy majdnem hasonló középkor végi erdélyi település sorából, és elindította a nagyvárossá fejlődés útján.
Már csak egy bő esztendő van hátra a 400. évfordulóig. Addig a történelmi dátumig, amelytől számítva a történelem kedvező fordulata kiemelte városunkat a sok hasonló vagy majdnem hasonló középkor végi erdélyi település sorából, és elindította a nagyvárossá fejlődés útján.
Találtatott egy bölcs fejedelem, aki megtette. Akinek volt szeme és érzéke felismerni a mezővárosban rejlő fejlődési lehetőségeket, erőket. Tért adott a fejlődéshez és a várossá váláshoz. Vagy inkább olyan jogi keretet biztosított, amely egyszerre volt kiváltság és kihívás, felhajtóerő a vállalkozáshoz, a céhes ipar működtetéséhez; a kereskedelemnek szárnyakat adott, a népesedéshez, embergyűjtéshez biztatást, lehetőséget. A városnak vonzerőt kölcsönzött.
Bethlen Gábor szabad királyi városi rangemelésével együtt címeradományt is kapott Székely-Marosvásárhely 1616. április 29-én. Saját zászlóhasználatát engedélyezték. Május negyedikén Angyalosi János ítélőmester (azaz a fejedelmi tábla bírája) a gyulafehérvári országgyűlésen kihirdeti a város címét, nevét és rangját, és ennek senki sem mondott ellen, azaz törvényerőre emelkedett.
Mondom, kiáltom, évforduló közeleg, és Bethlen Gábornak, aki annyi jót tett a várossal, az országgal, a városok és falvak lakóival, akinek számtalanszor segítettek a székelyek, akikre a fejedelem egész uralkodása alatt számított, épített, akinek országában az etnikai és vallási tolerancia megvalósulása elé – a kor viszonyai között – jóval kevesebb akadály gördült, mint a környező vagy távolabbi királyságokban, vajdaságokban vagy hódolt területeken, szóval erre a bölcs uralkodóra Vásárhelyen ma csak egy árva, már-már városszéli utca emlékeztet nevével naponta. Van ugyan egyesület, alapítvány és van – míg valakit nem kezd el bántani – egy művészi üvegablak a Kultúrpalota kistermében, ahol tudósai körében ábrázolják, egy másik ablak a múzeumban, amit már a dicstelen Dandea-korszak kiemelt a városháza díszüvegtáblái közül, de egyéb nincs. Egy ügyvédbojtár lovon, aki semmit sem tett Vásárhelyért, a főtéren pompázik, forradalmár, aki pár hétig Vásárhelyen vitézkedett, aztán Balázsfalvára indult szónokolni, szétszedni a forradalmat, ma iskola viseli nevét, és őelőtte mellszobrozik, farkasok, akik nem is a hont, hanem Rómát táplálták, szoptatnak a városháza előtt, de Bethlennek nincsen szobra az általa a nagyságra ösztökélt városban.
Régi vesszőparipám: talán még nem késő – igazából soha sem késő – összefogni, egyesületet, kezdeményező bizottságot alakítani, pénzt gyűjteni, pályázni egy szép és méltó – halkan hozzáteszem, modern – szoborra.
Persze felmerül a kérdés, kitől gyűjtsön a bizottság? Minden polgártól, aki hajlandó lenne adományozni. A városból elvándorolt, de azért e várossal kapcsolatot tartó egykori falusfeleinktől, szervezetektől. Nem mondom a kormányhivatalokat, mert a tisztségviselők és követek segítsége, támogatása sohasem teljesen önzetlen…
Ezután következnék a terület megkeresése, amely esetében önként adódik a vár környéke, az egykori Bethlen Gábor sétány. Hát a főtérre gondolni sem merünk, hiszen oda már több évtizede készül, készülődik a Bodor-kút második másolata.
Suttogom, talán még nem késő, akadna művész itthon és a világban is, aki vállalkoznék erre, lehetne pályázatot kiírni, készülődni, szobrot zsűrizni, avatni, lehetne a városlakókban – remélhetőleg a többségben – az otthonosság érzetét fokozni ezáltal.
Barátaim, én szóltam. És még szólni fogok. A többi a közösség ügye és dolga, merészsége. Ha tényleg jó Vásárhelyt akarunk.
